Vendégszerző: Jeszenszky Zsolt
2016.11.21.
Addig patásördögözték az előző két választás republikánus indulóját (John McCain, Mitt Romney), amíg most meg nem kapták valóban a (számukra) patás ördögöt. A folyamatosan farkast kiabáló fiú csapdájába estek: egyre kevésbé vették őket komolyan, és mire megjött az igazi patás, elkoptak a szavak. Donald Trumpról minden lepergett. Bármilyen stigmát aggattak rá naponta, ő csak ment előre, nem foglalkozott velük. Bármilyen más republikánus jelölt ezekre (rasszizmus, homofóbia, iszlámellenesség, stb., dögunalom) védekező üzemmódba kapcsolt volna, a liberálisok forgatókönyve szerint reagálva. Trump azonban rá sem hederített mindezekre, totálisan felrúgott minden kottát, forgatókönyvet, ami a demokrata pártnál valaha is felbukkant. És megválasztották az Egyesült Államok 45. elnökének. És ez még csak előjátéka a liberális rémálomnak.
Hogy mi lehet a folytatás, ahhoz először menjünk vissza kicsit a múltba. A II. világháború lezárását követő évtizedekben folyamatosan jelen volt Amerikában (pláne Európában) a baloldali, marxista ideológiák iránti lelkesedés az egyetemisták, fiatal értelmiségiek körében, jelentős átfedéseket mutatva a hippi-mozgalommal. Nagyon fontos közös szerepük volt többek között a vietnami háború ellen szervezett tüntetésekben. A vesztes háborúnak „köszönhetően” – mivel a kezdetektől szemben álltak vele - jelentősen felértékelődött a pozíciójuk. Utána egyik fő ellenségük, Richard Nixon botránya (Watergate), majd pedig az elnökkel szembeni sikeres vádemelés újabb hatalmas impulzust adott nekik. Jimmy Carter alatt az idősebbek már hatalmi pozícióba is kerültek közülük, a fiatalabbak pedig különböző, a Demokrata Párthoz kötődő intézetekben, think tankekben helyezkedtek el. Közben életkoruk előrehaladtával radikális marxistából lassan átalakultak szociálliberálissá.
Ronald Reagan győzelme óriási csapást jelentett az amerikai baloldal addig folyamatosan felfelé ívelő pályájára. Reagan elnöksége a XX. századi Amerika egyik legsikeresebb periódusa: egyrészt sikerült végletesen megroppantani a Szovjetuniót (háború nélkül!), másrészt fantasztikus gazdasági növekedést, prosperitást hozott szinte mindenki számára. Ebben a helyzetben, amikor gyakorlatilag az ország egésze jelentőset lépett előre, nagy volt a realitása annak, hogy a republikánusok akár évtizedekre is berendezkedhetnek a hatalomba. Reagan 1984-ben 525-13 arányú elektori szavazattal nyerte meg Walter Mondale-lel szemben a második terminusát, ennek lejártát követően az idősebb George Bush is 426-111 arányban győzte le Michael Dukakis-t.
A liberális körök, akik időközben már egyre magasabb pozíciókba kerültek a felsőfokú oktatásban, pánikolva látták, hogy végleg kiszorulnak a politikai hatalomból; az egyre jobban élő, a választásokon aktívan résztvevő (akkor még túlnyomóan fehér) szavazók körében esélyük nincs. A '80-as évek Amerikájában nem volt semmilyen valós rasszizmus, faji ellentét. Bocs mindenkitől, aki máris jobban tudja, de személyesen ott voltam… Két évig láttam kicsiben és nagyban. A suliban semmilyen ellentét nem volt a fehér és a néger diákok között. A legnépszerűbb énekes Michael Jackson volt, sportoló Kareem Abdul-Jabbar, színész pedig (az azóta sajnos pedofíliáért bíróság előtt álló, de kiváló komikus) Bill Cosby. A fekete lakosság előtt nyitva voltak a lehetőségek, nem voltak etnikai ellentétek. Az afroamerikai lakosság jelentős része azonban nem volt aktív politikailag. (Nem csak a valóban létező gettókban nyomorgók, hanem az alsó középosztályhoz tartozók sem.) Emellett milliós nagyságrendű volt már a mexikói bevándorlók száma, és egyre többen érkeztek Ázsiából, először elsősorban a Távol-Keletről, aztán egyre inkább a muzulmán területekről is. A végzetesen háttérbe szorult baloldal felismerte, hogy jelentős számú korábban inaktív, illetve újonnan érkező potenciális szavazót állíthat maga mellé, sőt, csak így lehet képes valaha is újra a hatalom közelébe kerülni...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.