Szerző: Kovács Szilvia
2016.10.19.
Előző írásomban a hazugság lélektanáról írtam, most lássuk a másik oldalt! Kevés ember van, aki nem hazudott életében, még ennél is kevesebb, akinek nem hazudtak soha. Bosszantó, ha be akarnak csapni, rossz érzés, ha hazudnak nekünk, de az igazi hidegzuhany, ha ezt a szeretteink teszik meg. Bizalomvesztés, örök harag, szakítás, vagy mást is tehetünk? Hogyan kezeljük, ha egy számunkra fontos ember hazudik nekünk?
- Érzem, hogy hazudik!
Tudni és érezni nem ugyanaz, akkor sem, ha a hazugságról van szó. Sőt, még amikor „biztosan” tudjuk, hogy hazudnak nekünk, akkor is érdemes fenntartani a félreértés, a tévedés lehetőségét. Az elhamarkodott ítéletalkotás gyakran olyan konfliktushoz és bizalmi válsághoz vezethet, ami akkor sem tehető semmissé, ha kiderül a tévedés. Természetesen itt most nem a „szemednek hiszel, vagy nekem drágám” típusú helyzetekre gondolok, de a hazugságok általában közel sem ilyen egyértelműek. A jóhiszeműség és a bizalom az alapja minden jól működő kapcsolatnak, a megalapozatlan gyanúsítás, vagy a féltékenység hatása pusztító. A jóhiszeműség azonban nem tévesztendő össze a gyermeki naivitással. Jellemző módon azonban, amikor már mindenki tudja, csak maga az érintett nem, hogy hazugság áldozata annak többnyire nem a naivitás a valódi oka!
- Miért kell hazudnia?
Ha az első lépcsőn túljutottunk és a hazugság ténye már nem kérdés, akkor érdemes elgondolkodni az okán! Miért hazudik nekünk az az ember, akit szeretünk? A motivációk megértése ebben az esetben azért nehéz, mert érzelmeink és indulataink akadályozzák a tisztánlátásunkat. Mégis sorsdöntő lehet, hogy megértsük, miért tartotta szükségesnek ez a hozzánk közel álló ember, hogy elfedje az igazságot! A hazugság hátterében gyakran a félelem áll. Félelem attól, hogy elveszítjük azt, aki fontos a számunkra. Félelem attól, hogy nem bocsátanak meg nekünk. Félelem attól, hogy konfliktushelyzethez, vitához vezetne az igazság kimondása. Félelem attól, hogy megbántjuk a másik felet. Vajon adunk okot arra a hozzánk közel állóknak, hogy féljenek elmondani az igazságot? Képesek vagyunk az őszinte megbocsátásra, vagy egy-egy hibát akár hónapokkal később is a másik orra alá dörgölünk? Gyűjtögetjük-e a listát, hogy mikor bántottak meg minket, és megfelelő pillanatoban a másik nyakába borítjuk „Te mindig…” kezdetű mondattal? Elviseljük a kritikát, vagy a nekünk nem tetsző igazságokra sértődéssel reagálunk? Természetesen nem csak mi magunk lehetünk az okai annak, ha hazudnak nekünk, de ezt a szempontsort sem árt végiggondolni. Ha pedig más indok áll a háttérben, mi lehet az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.