TÖRÖK MONIKA BLOGJA
Szerző: törökmonika
2016.10.04.
Ha valamivel ki lehet zavarni a világból, az a fecsegés.
Ez nem túl nőies dolog a részemről, de ez van. Sminkelni se szoktam, de ez egy másik történet, szintén súlyos háttérrel. Azt majd máskor.
Anyám kezdte. Gyakorlatilag bármikor, amikor meglátott, kinyílt a szája – és be sem csukta addig, míg el nem menekültem.
A nagyanyáim se voltak kispályásak, mindegyik állandó szükségét érezte annak, hogy beszéljen hozzám.
Nulla esélyt adva bármiféle reakcióidőnek, tűnődésnek, válasznak.
Mondták és mondták és mondták.
Talán hét éves lehettem, már Újpesten laktunk a panelban, amikor rájöttem, hogy ha bezárkózom a vécébe, nem beszélnek hozzám. Szerintem észre se vették, hogy eltűntem órákra – nem én voltam fontos, hanem hogy beszéljenek valakihez.
Előtte, a hatodik kerületben, amikor négyen laktunk egy szobában és még kicsi voltam, egyszerűen bemenekültem az asztal alá és úgy tettem, mint aki süket (mert beszéltek hozzám, folyamatosan, kényszeresen.)
Szeretném az utókor számára világossá tenni, hogy picit is introvertáltabb embereknek ez maga a pokol.
Mert, ugye, senkit nem akarunk megbántani.
Udvariasan hallgatunk tehát.
De kurvára nem érdekel, mit mesélt a Manyika néni a boltban!!!
Számomra már egész pici koromtól kezdve a tőmondatok jöttek be.
Aztán a könyvek.
Ott csukom be, ahol akarom ugyanis.
Tényleg fizikai fájdalom a hozzám hasonló, kicsit is introvertáltabb embernek egy beszédkényszeressel együtt élni.
Fáj.
És állandó lelkiismereti válságot okoz.
Ami feldolgozhatatlan. Ki a fene akar olyan élethelyzetben létezni, ahol folyamatosan szarul érzi magát?!
Téged szeretlek, baszki, de NE beszélj folyamatosan hozzám...
Na?! Ezt hogy lehet kommunikálni jól? Várom a megoldásokat.
...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.