SÁMLI KIRÚGVA

ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Váncsa István
2016.10.14.


Az októberi program felemelőnek ígérkezett. A hónap első hétvégéjén lezajlik a kvótanépszavazás, és nyilván világra szóló sikert arat, a negyedik hétvégén megünnepeljük a forradalmat, amelynek valamennyi célkitűzését az alcsúti ember váltotta valóra, közben pedig a mélység torka feltárul, és a pártállami időkből itt maradt gonosz a pokolra száll. Ennek az eseménynek az időzítése jobb nem is lehetett volna, hiszen az első műsorszám várakozáson aluli sikere folytán megváltozó kontextusba is belepasszol. Meg lett mutatva a kornyadozó párthűségű szavazóknak, de az elpofátlanodásra hajlamos médiának is, hogy munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. Aki ezt se érti, magára vessen.

Szimplifikálni nem akarjuk a történetet, bár nem is igazán lehetne. Ideológiai bázisa közismert. Alaphelyzetben az illiberális állam kormánya a pőre racionalitáson alapuló szabadrablást folytat, semmi ideológia, viszont mindenkinek vannak gyenge pontjai. Az egyik ember a tökfőzeléket utálja, a másik ember a kengurut, az alcsúti ember a civil szervezeteket meg a sajtót. Hogy az utóbbit miért, azt az ötös számú tagkönyv tulajdonosa ismertette négy évvel ezelőtt. 

Néhány mondat: Megöl bennünket a szabad sajtó. A lelkünket öli meg, a szellemünket öli meg. Rátelepszenek életünkre a hazugság zsoldosai. Manipulálnak, átvernek, akkor is hazudnak, ha kérdeznek. Ez a szabad sajtó: átok, istenverése... Ezt a sajtót semmi nem fenyegeti – sajnos... Ez a szabad sajtó bennünket fenyeget. Maradék emberségünket. Maradék hitünket. Maradékát a jóba, szépbe vetett reményünknek. Ez tehát a kormánypárt sajtó- és médiapolitikájának az ideológiai alapvetése, amely persze, mint minden ideológia, lényegéből fakadóan torzít. Pontosítsunk. A sajtót csaknem mindenütt különféle sötét erők fenyegetik, emitt jobban, amott kevésbé. Nálunk legfőképpen az alcsúti ember fenyegeti, szerény számítás szerint is legalább tíz esztendeje, a kötcsei beszéd óta, amelyben implicit módon ugyan, de érthetően megfogalmazódik, hogy a centrális erőtér uralta országban független sajtóra semmi szükség nincs.

Tegyük hozzá viszont, hogy a sajtószabadság eszméjétől mindenki borzad, az MSZP semmivel se kevésbé, mint az ötös számú tagkönyv föntebb idézett tulajdonosa, csak nem tudja az ellenérzéseit ennyire szívhez szólóan kifejezni. Továbbá az illiberális állam nem azért gyűlöli a Népszabadságot, mert az „a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb »műhelye«” (© B. Zs), vagyis a pártállam kiszolgálója volt, hanem mert már nem az. Mert függetlenné akart válni, noha az illiberális államban független csak egyvalaki lehet, a sajtószabadság fogalma pedig új keletű elhajlás, amiről a tizenkilencedik század közepét megelőzően Európa jobbik felén is kevesen hallottak, máshol meg még annyira se. A métely a tizennyolcadik század elején, az egyre stabilabb és gazdagabb Britanniában bukkant fel először. Növekvő birodalom, rohamosan fejlődő technológia, ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és bankszektor, de mindenekelőtt az emberek, akik mindezt létrehozták. A kialakuló iskolázott, művelt, öntudatos, tettre kész, autonóm személyekből álló felső középosztály, amely képesnek és hivatottnak érezte magát arra, hogy az ország jövőjét alakító döntésekbe beleszóljon – ez hozta létre a független és tárgyilagosságra törekvő sajtó ősformáját, amelyet olyan szerzők jegyeztek, mint például Daniel Defoe, Jonathan Swift, Henry Fielding, Samuel Johnson. Rakoncátlan, önfejű, renitens figurák, akikhez hasonlókra az illiberális állam érthető módon nem tart igényt. Egyébként Defoe lapja The Review, Richard Steele és Joseph Addison lapja The Spectator, Swifté The Examiner címen került forgalomba, később aztán jött az Observer, a Guardian, a Standard meg a hasonlók. Ezekből a címekből kirajzolódik a brit sajtó önképe: távolságtartó, szemlélődő, vizsgáló, megfigyelő, őr, mérce, effélék. Most nézzünk ismerősebb címeket: Népszabadság, Népszava, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, ezekből nem rajzolódik ki semmi. Olyan sajtóvilághoz tartoznak, amely önmagát és a saját szerepét illetően sohase látott tisztán, elvannak a kalitkában, mint a kanári, amíg enni kap, vagy amíg a nyakát ki nem tekerik. Kulturális folyóiratok esetében a vizet és a magokat szokás megvonni, a többi megy magától, nagyobb madaraknál nyaktekerészeti beavatkozás válik szükségessé. A történteket világlapok kommentálják, itthon pár száz ember utcára vonul, nyilatkozatok látnak napvilágot, aztán csend lesz megint, az illiberális állam fogaskerekei zavartalanul forognak tovább.

A D-napon az ATV munkatársa jobboldali személyiségeket kérdezett a Népszabadság bezárásáról, Kerényi Imre el se akarta hinni, hogy ilyesmi megtörtént, holott ez bele van kódolva a rendszerbe, amely számára se ismeretlen, hogy finomak legyünk. Hogy mért lehet nálunk efféléket következmények nélkül lezavarni, és bizonyos országokban mért nem lehet, az a föntiekből kiolvasható. Ahol van iskolázott, művelt, öntudatos, tettre kész, autonóm személyekből álló felső középosztály, ott van független sajtó is, mindaddig, amíg ez az osztály létezik. Ahol nincs, ott felbukkan az illiberális állam eszméje, mint vándorpoloska a konyhakertben. Mindent nem tud egyszerre elpusztítani, noha iparkodik, de hát ideje van, az egész magyar jövendő az övé. A Népszabadság nyakába négy évvel ezelőtt akasztott hurkot, de a sámlit akkor még nem rúgta ki alóla. Ráért vele mostanig, amikor a nemzet gázszerelője médiabirodalmat vásárol az alcsúti ember számára, természetesen csakis akkor, ha az illető médiabirodalom előzőleg rituálisan megtisztul, kiveti magából a Népszabadságot, és így méltóvá válik arra, hogy az alcsúti ember személyes birtoka legyen. Neki még mindig hiányzik valami. Kisvasútja már van, stadionja is van, viszont saját sportújságja nincs, és ez így nem mehet tovább. Legyen az övé a Nemzeti Sport, hadd örüljön neki, erről szól a történet. A továbbiak nyilván az állami médialenyúlás kötelező szakmai protokollja szerint mennek majd végbe, tehát a sporthoz (vagy bármi máshoz) értő újságírókat kirúgják, helyüket pártidióták rokonaival fogják betölteni. Az eredmény kicsit unkonvencionális sportlap lesz, de a szép, nemes és választékos életvitelhez, amit Európa legnépszerűbb politikusa (© Magyar Idők) anno Kötcsén meghirdetett, tökéletesen megfelel.

A szép, nemes és választékos életvitelről pedig most Németh Szilárd jut az eszünkbe, és az ő halhatatlan szavai: „Szerintem már épp itt volt az ideje, hogy bezárjon a Népszabadság váratlanul.” A Hír TV kamerája előtt mondta el, aki nem látta, sokat veszített. Ebben a néhány másodpercben szöveg és a látvány olyan csodálatos egységbe forrt, amilyet a média csak kivételes alkalmakkor, történetének legfényesebb pillanataiban képes produkálni.

A szép, nemes és választékos elit, amelyet az alcsúti ember Kötcsén megjövendölt, már létezik, előttünk áll.

AZ ÉS MEGVÁSÁROLHATÓ AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY ELŐFIZETHETŐ