Szerző: Kerner Zsolt
2016.10.23.
Évente négy-ötször összeülnek a magyarok, hogy még jobban gyűlöljék egymást, mint máskor.
Eleve nem is értem, hogy mit képzel az a migráns, aki ide csoportosan betelepedni készül. Ha mi egymást ennyire gyűlöljük, akkor majd pont a jöttmentet nem fogjuk. Persze, a tömeges pszichózis magyar viszonylatban nem új dolog, annyira régóta vagyunk csoportosan annyira hülyék, hogy már a poétikaelméletbe is beszivárgott, hogy nekünk ez kell, kényelmes kapitalizmus, meg kényelmes szocializmus.
De még tömeges pszichózissal mérve is elég durva időszakunkat éljük, mi, csoportos magyarok. Nekem például egészen kettős napom volt, hadd mondjam el, lesz tanulsága, ígérem. Október egyik utolsó hétvégéjén bodicsekkel érkezett meg az ősz Budapestre. A Mechwart park gyönyörű, sárgásbarna levélszőnyeg takarja a kopaszodó gyepet, ami egy tíz évvel ezelőtti közbeszerzés óta csak foltokban képes kibújni. Kutyát sétáltattam. Boldog volt, én is.
Megőrülni, vagy nem megőrülni
Itt most jön egy kisebb ugrás. A tömeges pszichózisra több válasz adható. Vagy megadjuk magunkat, vagy megpróbálunk a lehető legagresszívabban nem megbolondulni. Azoknak a fiataloknak egy része, akik még 40-50 évig a hazájukban terveznek élni, megpróbálja inkább az utóbbit. Élni kell, és ha kell, akkor már inkább jól, mint rosszul. Vannak, akik még valamit csinálni is megpróbálnak, hogy ki lehessen bírni a csoportos megbolondulást.
A legjobb barátom ezt csinálta. Egy rendezvényt, ami arról szólt, hogy a tömegpszichózison kívül valami más is összekössön minket. A Fegyverszünet (megkésett önpromo a link alatt) lényege az volt, hogy azok, akik emberibb életet szeretnének Magyarországon élni, segítsenek azoknak, akik erre nem képesek. Mert ha Borsodban szar lesz, akkor Budapesten is. Meg arról, hogy a nemzeti ünnepeink ne arról szóljanak, hogy gyűlöljük egymást. Adományokat vittünk és japán sört ittam a barátaimmal.
Eleinte elég naiv dolognak tartottam ezt az egészet, csak aztán a következő sarkon iszonyatosan arcon vágott a valóság. A Fegyverszünet a Szabadság téren volt, innen egyetlen út vezet hazáig, a Kossuth téri katlanon keresztül. Ami a tévészékház egyik oldalán sípoló, ordító tömeg volt, az a másikon csak zümmögő darázsfészek. Pedig akkor még nem tudtam, hogy miközben én megpróbáltam elhitetni magammal, hogy csak csinálni kell, és lehet emberi módon élni Magyarországon, az egyik kollégámat épp azért ütötték meg, mert dolgozott. Másik kettőnek, két nőnek ráadásul, kiverték a kezéből a telefonját a pszichózisban végképp elrohadt öregemberek.
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.