KAMPEC DOLORES XXXVI. - SOLEDAD

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: rezeda
2016.10.31.

Béla csak nagyon nehezen tért magához fütyörészős kalandja után, és kínosan rossz érzésekkel. Amikor csipás szemeit a világra nyitotta, rá kellett jönnie, hogy nem azért érzi magát úgy, mint akit botokkal vertek agyon, mert ez a másnaposság természetes tünete, hanem mert most kellett végleg rájönnie, hogy mennyire tehetetlen, és mennyire kiszolgáltatott egy alak, akivel tényleg azt csinálnak, amit csak akarnak.

Ettől a felismeréstől rázuhant a magány, hogy majdnem összenyomta, és hiába sürgölődött körülötte a fröccsök ura, őt is csak mintegy tejüvegen keresztül látta, mintha szellem lett volna. Odakint is, az eső elállta után a Szentháromság szobor mellett a föld párát pöfékelt magából, beborítva a két közmunkást, akiknek csak a feje lógott ki az általános gomolygásból, és ők is bajban voltak, mert nem láttak le a lábukig, és így képtelenség volt dolgozniuk a koszlott gerebléjükkel.

Így tűnt el az egész falu egy álomvilágban, ahol minden lassú lett, és várta a föloldozó véget. Béla ekkor még nem andalodott el teljesen, valami Ray Charles idézet kóválygott a fejében, hogy „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált.” Kedve lett volna odamenni az internetes gépezethez, hogy ezt meghallgassa, de amint fölállt a székéről, a kocsma ablaka alatt elbicegett egy duplagyűrűs, kezében nagy fehér labdával, amit a nagyanyja még ezer évvel ezelőtt krizantémumnak nevezett, és akkor tudta meg, mi is van itt.

Hogy temetőbe kellene mennie malomkerényi koszorúkkal, százezer mécsessel, és szívében hamis bánatokkal. Ez viszont nem ment megrendelésre, különben is, a halottai állandóan ott kavarogtak a fejében, minden nap minden percében, és ezen semmiféle kommersz megszokás és díszlet nem segített. Akaratlanul is alámerült hát emlékeinek óceánjába, mert csak az életre tudott gondolni, és amint a halak és polipok elúsztak az arca elől, kisütött a Nap, hajnal volt, és éktelenül kukorékolt egy kakas.

Ekkor jött rá, hogy ötven évet utazott vissza az időben, és ott áll a nagyapja kertjében, ahol nem a halál émelyítő, édeskés szaga, hanem rózsák illata szállott, és nyár volt. Minden egy csapásra bugyogott elő tudatának lucskos és likacsos mélyeiből, és mégis tiszta fejjel nézett szét az elfolyó időben. Mint a moziban, széles vásznon jöttek elő a gyerekkor képei, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha...

ITT OLVASHATÓ