Szerző: Susan
2016.10.15.
„A Határátkelő régi „törzsgárda tagjai” talán emlékeznek azokra a posztjaimra, amelyeket a nyugati parti kirándulásainkról írtam. Már régóta vágytam rá, hogy végre eljussak a keleti partra is, ami most megadatott.
Férjem rokonai szerveztek egy „reunion”-t, ami amerikai családok körében eléggé elterjedt szokás: az egymástól több száz vagy akár több ezer km-re élő családtagok időnként összejönnek, és vérmérséklet, családi hagyomány, pénztárca, anyós-após-meny-vő és egyéb rokoni kapcsolat minősége függvényében megpróbálnak pár kellemes órát, napot, vagy akár egy hetet eltölteni együtt, hogy aztán a következő pár évre legyen elegendő emlék, fotó, na meg beszédtéma arról, ki mennyit öregedett, hízott/fogyott, elvált, újraházasodott, stb., stb.
A tervezett program nemcsak férjem unokatestvéreinek meglátogatását jelentette Észak- ill. Dél-Karolinában, hanem bónuszként egy kellemesnek ígérkező óceánparti kikapcsolódást is, így természetesen kapva kaptam az alkalmon.
Persze nem tudtam megtagadni a természetem - a „travel bug” (aka „miért nem indulunk máris”) azonnal elkezdett mocorogni bennem, és kb. fél órával a jó hír után máris nekiláttam tervezgetni, mit is kéne megnéznünk, felfedeznünk a két déli államban az Atlanti-óceánnál.
Miután átszeltük a kontinenst röpke 4-5 óra alatt (persze ehhez repülőre kellett ülni :)), Észak-Karolina fővárosában, Raleigh-ben landultunk, hogy a hétvégét ott töltsük az egyik rokon családnál.
A dél-kaliforniai sűrűn lakott városokhoz, 6-8 sávos autópályákon araszoló forgalomhoz, és a nyár végére jellemzően sárgásbarnára száradt növényzethez szokott szememnek fantasztikus felüdülés volt látni a tágas tereket, nagy, és csodálatosan zöld tájat, erdőket, a gyér forgalmat…"
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.