Szerző: Hárs Ágnes
2016.10.19.
A tanulmány elsősorban nem számokat, hanem jelenségeket próbál megfogni, ami szerintem komoly erénye. Számomra az egyik legérdekesebb megállapítása az, hogy mindegyik 2004-ben az Európai Unióhoz csatlakozott kelet-európai ország (ők az EU8 az egyszerűség kedvéért – Csehország, Szlovénia, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Észtország, Litvánia és Lettország) esetében hasonló az áramlás iránya és szerkezete.
Ez azt jelenti, hogy nagyjából hasonlóan rövid, időszakos jellegű, munkavállalási célú határátkelésről beszélhetünk, ami ráadásul „cirkuláris jellegű”, azaz nem csak kifelé, de visszafelé is irányul.
Ez utóbbi Hárs Ágnes szerint a legjobban a lengyeleknél figyelhető meg, de a szlovákok és a balti államok lakosai esetében is sokan hazatértek a kivándorlók közül – hogy aztán közülük megint csak nem kevesen ismét felkerekedjenek.
Magyarországról igazából 2010 után gyorsult fel az elvándorlás, ami különlegessé is teszi az új uniós országok között, ám az azóta eltelt időben megközelítette a korábban köztük tapasztalt mértéket.
Manapság Magyarországról körülbelül annyian mennek el külföldre, mint a hagyományosabban mobil Lengyelországból közvetlenül az uniós csatlakozás után, illetve a munkaerőpiac korlátozását követő években.
Nézőpont kérdése, hogy ez a népesség 0,3 százaléka körül mozgó arány sok, vagy kevés (Magyarország esetében ugye évi 30 ezer emberről beszélünk). Mindenestre sokkal alacsonyabb, mint Lettország, Litvánia, vagy Románia esetében...
Miért indultak neki a magyarok?
Érdekes kérdés ez, amire az alapválasz az, hogy a jobb megélhetés, a több pénz, a magasabb életszínvonal reményében. Ám a tanulmányból az derül ki, hogy ez nem feltétlenül igaz, illetve nem feltétlenül csak erről van szó:
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.