Szerző: Szatócs M.
2016.10.26.
Az 1960-as évek elejére a hidegháborús nyomás meglehetősen nagy volt úgy a nyugati, mint a kommunista országokon. Igaz ugyan, hogy Sztálin 1953-ban meghalt, de utóda, Nyikita Szergejevics Hruscsov csak három évvel a diktátor halála után vehette át a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának főtitkári posztját – ez a tény pedig önmagában is elég bizonyíték arra, hogy az újdonsült vezető helyzete korántsem volt stabil, és párton belüli ellenfeleit csak igen lassan tudta legyőzni.
A hruscsovi „enyhülés” azt is jelentette, hogy megkezdődött a sztálinista diktatúra maradványainak felszámolása; ebbe beletartoznak a GULAG-táborok bezárása, a hadsereg költségvetésének drasztikus csökkentése és persze a személyi kultusz felszámolása. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy a fejlesztéseknek megálljt parancsoljanak, viszont azok militáns jellegét gyakran tudományos célokkal álcázták. Az „űrkorszak hajnalán” tehát kettős nyomás nehezedett a szovjet rakétatudósokra: egyfelől meg kellett előzniük fejlesztéseikkel a Nyugatot, más részről pedig a hruscsovi politika helyességét és a kutatás-fejlesztést, valamint a gyártás minőségi ugrását bizonyítandó, olyan eszközt kellett építeniük, amely messze kiugrik a kor technikai színvonalából.
A szovjet rakéták főtervezője, Szergej Pavlovics Koroljov mérnök volt, aki 1957. január 25-én kapta meg a párt utasítását, hogy tervezzen egy olyan hordozóegységet, amely egy kis méretű műholdat képes pályára állítani. Minthogy az időtényező kulcsfontosságú volt – a szovjetek nem tudhatták, hogy az amerikai mérnökök pontosan mikorra készülnek el a saját rakétájukkal – Koroljov egy már meglévő, ám még csak tesztelés alatt álló kétfokozatú, interkontinentális ballisztikus rakétát, az R-7-et alkalmasnak találta arra, hogy viszonylag csekély módosításokkal kijuttassa a műholdat a Föld körüli pályára. Az R-7 azonban még korántsem volt kiforrott konstrukció: a május 15-én végrehajtott próbakilövéskor mindössze 100 másodpercig működött minden a tervek szerint, ekkor ugyanis az egyik gyorsítórakétában szivárogni kezdett az üzemanyag, és ez rövidesen az egész egység felrobbanásához vezetett. A mérnökök csapata a kudarc után módosította a hibás szerkezetet, ekkor azonban újabb és újabb konstrukciós hibákra derült fény. Ezek orvoslása után, augusztus 21-én újabb kilövést tartottak. A rakéta ezúttal végigszállt a kijelölt pályán, és az előre meghatározott helyen csapódott a földbe Kamcsatkán – robbanófeje azonban repülés közben darabokra esett. Katonai szempontból tehát ez sem tekinthető sikernek; az űrrepülés tekintetében viszont igen, hiszen a hajtóművek ezúttal kifogástalanul működtek, így Koroljov joggal lehetett megelégedve a kísérlet eredményével.
Az állami vezetők a kedvező hírt hallva nem tétováztak sokat, hanem szeptember 20-án jóváhagyták az első műhold kilövését. A történelmi eseményt október 6-ra tűzték ki, de ezt két nappal előrébb kellett hozni – ugyanis a titkosszolgálat arról értesült, hogy 6-án a Nemzetközi Geofizikai Év washingtoni tudományos konferenciáján elhangzik majd egy előadás, Műhold a Föld körüli pályán címmel; és attól tartottak, hogy az amerikaiak ekkor fogják bejelenteni saját műholdjuk fellövését. 1957. október 4-én tehát kilőtték a Szputnyik-1-et, mely zökkenőmentesen állt be a 215 és 939 km közötti magasságú Föld körüli ellipszispályára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.