Szerző: Móni
2016.10.22.
Nyugodt szívvel mondhatom, páratlanul érdekes posztot olvashattok ma. Mindig is érdekeltek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményei, így Móni (kisrumpf) posztját gyakorlatilag szájtátva olvastam végig. Az 1956 után Írországban a magyar menekülteknek nyitott tábor története remélem, nem csak engem nyűgöz majd le és késztet elgondolkodásra – és persze főhajtásra is a 60 évvel ezelőtti forradalom hősei és áldozatai előtt.
„Egy poros, valószínűleg évtizedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágásokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja, a szervezet Merrion Square menti épületének alagsorában.
Igazából nem érdekelte, mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartózkodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egészről.
Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, és segítségével sikerült információt szereznem az Írországba érkezett ’56-osokról. (Most rákerestem, még mindig a Vöröskeresztnek dolgozik.) 1999-et írtunk, első éveimet töltöttem Írországban, még munka nélkül voltam, így ráértem bebuszozni a délelőtti találkozóra.
Apu, és jó pár évig én is, azon a Nyugat-Magyarországi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen dolgoztunk, amelyről 1956-ban 200 diák távozott Kanadába, oktatóik vezetésével, az ’56-os szabadságharc leverése után.
1989 után minden októberben lebicikliztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron-kőhidai börtön mellé, ahová egy gazos, nyurga fákkal teli részen jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait.
A sírok takarítása, virággal való díszítése, a gyertyagyújtás örökre egybefonódott az októberi megemlékezéssel. Hozzátartozott ahhoz a naphoz, éppen úgy, mint a záróakkordként hazafelé biciklizés közben, a város előtti meredek lejtő tetején lévő kocsmában megivott pohárka Jägermeister is.
Az egész „kutatómunka” egy cikkel kezdődött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást.
Némi internetes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Shamrock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor háborús árvákat hoztak Írországba Németországból.
Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörülmények. Vagyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tudomásom és a feljegyzések szerint - három évnél.
De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tudakozódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis érkeztek magyar menekültek Írországba, és őket a Limerick melletti Knockalisheen nevű, egykori katonai táborban szállásolták el. A táborra a Shannon reptér közelsége miatt esett a választás.
Az újságkivágások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid színeseket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt miből válogatnom. Feljegyzéseimet megpróbálom időrendi sorrendben ismertetni..."
„Egy poros, valószínűleg évtizedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágásokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja, a szervezet Merrion Square menti épületének alagsorában.
Igazából nem érdekelte, mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartózkodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egészről.
Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, és segítségével sikerült információt szereznem az Írországba érkezett ’56-osokról. (Most rákerestem, még mindig a Vöröskeresztnek dolgozik.) 1999-et írtunk, első éveimet töltöttem Írországban, még munka nélkül voltam, így ráértem bebuszozni a délelőtti találkozóra.
Apu, és jó pár évig én is, azon a Nyugat-Magyarországi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen dolgoztunk, amelyről 1956-ban 200 diák távozott Kanadába, oktatóik vezetésével, az ’56-os szabadságharc leverése után.
1989 után minden októberben lebicikliztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron-kőhidai börtön mellé, ahová egy gazos, nyurga fákkal teli részen jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait.
A sírok takarítása, virággal való díszítése, a gyertyagyújtás örökre egybefonódott az októberi megemlékezéssel. Hozzátartozott ahhoz a naphoz, éppen úgy, mint a záróakkordként hazafelé biciklizés közben, a város előtti meredek lejtő tetején lévő kocsmában megivott pohárka Jägermeister is.
Az egész „kutatómunka” egy cikkel kezdődött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást.
Némi internetes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Shamrock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor háborús árvákat hoztak Írországba Németországból.
Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörülmények. Vagyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tudomásom és a feljegyzések szerint - három évnél.
De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tudakozódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis érkeztek magyar menekültek Írországba, és őket a Limerick melletti Knockalisheen nevű, egykori katonai táborban szállásolták el. A táborra a Shannon reptér közelsége miatt esett a választás.
Az újságkivágások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid színeseket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt miből válogatnom. Feljegyzéseimet megpróbálom időrendi sorrendben ismertetni..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.