'56 A KAZÁNHÁZBAN

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: rezeda
2016.10.23.

A nyolcvanas évek legelején, valaha volt boldogult úrfikoromban, amikor a segédfűtés nemes művészetét űztem hivatásilag, még teljesen más volt a világ. Nem volt benne se Orbán, se Gyurcsány, se Németh Szilárd, sőt, egyáltalán senki sem volt a mai istenek közül. Kádár volt, még rajta a hús az azóta rég ellopott csontjain. Meg Trabantok, Wartburgok pöfögése, valamint párthatározatok. Voltaképp, ha jobban belegondolok, a veleje ugyanaz volt, csak a matéria tért el, meg a kötelező ima szövege.

Viszont, hogy Dali könyörgött volna a nyersanyagért ebben az én városomban, az minden kétségen felül állott. Az egész rohadt, egyre gyorsuló ütemben táguló Univerzumban még egy ilyen hely nem volt, ilyen kavalkádja koroknak és eszméknek, mint ez a pont, amelyet Szombathelynek neveztek el a marslakók. És ezen belül is a Március 15. tér, ahol Lenin szobor állott (kezében a sityakja), és ezt a szellemi katyvaszt tetőzte meg a már akkor is hülye hatalom azzal, hogy a létrehozott sajátos szimbiózist őriztette október 23-án az ellenforradalmi erőkkel szemben, akik persze sehol sem voltak.

Ennek ellenére egy tömény forradalom volt tehát az a csodás szocreál tér, amely így egyben évszázadokat ölelt át mondanivalójában, mutatva, hogy csodát nagyon könnyű tenni, csak akarni kell. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy túlnan, alig kétszáz méterre meg szovjet hősi temető volt a maga piros csillagban végződő obeliszkjével a platánok alatt, akkor kiderül, hogy a kazánház, amelynek a mélyiben töltöttem méla ifjúságom, épp a középpontja ennek az egésznek, amelyet bús magyar sorsként értelmezhetnénk, ha szenvedő lovak nem bitorolnák már ezt a kifejező szimbólumot.

Meg a Gyula. Ő volt a főnököm nekem, a fűtő, és mint az kiderült az éjszakai műszakos ivászatok közben, ő tényleg forradalmár volt, nem ilyen nyikhaj Orbán, aki csak pofázott, amikor már minden tuti volt. Gyula a vérét, illetve hát a szabadságát adta ezért a mi mostani nagy hevületünkért, ugyanis egy zűrös éjszakán éppen a szomszédban lévő obeliszkre mászott föl, és le akarta rugdalni a csúcsáról a vörös csillagot. Ezért kapott pár évet, és a sors furcsa fintoraként szabadulása után épp ebbe a kazánházba került, ide, a szovjet temető, meg a Lenin szobor mellé.

Tehát ő volt a főnököm nekem, akivel szakmányban lehetett versenyt olvasni a tizenkét órás műszakok alatt, és, ha már végképp káprázott az ember szeme, akkor meg sakkozni, olyan mennyiségben, hogy még Kádár apánk bozontos szíve is örült volna, ha látja. De nem látta, ő másképpen látott, más szemei voltak. Ez volt az a kor, amikor a magyar Bretschneiderek élénken érdeklődtek az emberek gondolatai iránt...

...Azok tudni akarták, mit gondolsz, ezek pedig meg akarják mondani, mit gondoljál, és ez egyáltalán nem mindegy. Azok békén hagytak, ezek meg visítanak permanensen. Akkor csöndesen sakkozgattak a rend őrei, és szidták a rendszert, mostan TEK van, vonulásokkal. Haladunk. Szóval máma megint 23-a van, másfajta felgondolásokkal. A kazánházat sajnos már rég bezárták, tehát, namaste. Zárásképp azért: az az őrizés csakúgy értelmetlen volt, mint a mostani tutulás. Rendszert hétköznap kell dönteni, az ünnepeket ugyanis kurvára vigyázzák.

ITT OLVASHATÓ