TGM: MAGYAR PARLAMENTARIZMUS

NÉPSZABADSÁG ONLINE - VÉLEMÉNY
Szerző: Tamás Gáspár Miklós
2016.09.12.

Az új magyarországi parlamentarizmus kezdettől (1990) fogva népszerűtlen volt még hivatásos gyakorlói körében is. Bár kezdetben nem annyira, mint ma. Többet is számított. Sokan követték a televízió parlamenti közvetítéseit, olvasták az újságban az összefoglalókat. Voltak az Országgyűlésben nagy szónokok, jeles elmék is, olyik vita nem volt színvonaltalan. Hajdan.

A nyugati parlamenti modellnek még a technikai megértése is hibádzik, egészen máig. (Gondoljuk meg, mennyire értik honunkban a fönnálló rendszert, ha a központosítást „államosításnak” nevezik, mintha az „önkormányzatok” nem tartoznának az államhoz. A legtöbb politikus, újságíró, elemző képtelen fogalmi különbséget tenni a „kormányzat” és az „állam” között, amit pedig elemistáknak is érteniük kellene. A legtöbben még mindig nem értik az „igazság” és az „igazságosság” közötti fogalmi különbséget.)

Az alapvetően brit minta előírná, hogy a politikai pályafutás a parlamenten keresztül valósuljon meg, kormánytisztségekbe mindenekelőtt képviselőknek kellene kerülniük. A parlamentáris, felelős kormány – nem úgy, mint Amerikában – a parlamentben kormányoz: elképzelhetetlen, hogy senki által meg nem választott, tök ismeretlen államtitkárok, helyettes államtitkárok, kormánybiztosok, miniszteri biztosok, főtanácsadók és tanácsadók, hivatalvezetők százai kormányozzanak informálisan.

A hatalom természetét – az alkotmány után – leginkább meghatározó törvény az Országgyűlés házszabálya, amely mindig is tájékozatlan és műveletlen emberek által összegányolt abszurdum volt és maradt (és persze romlott egyre tovább).

A parlamenti kormányzás azt jelentené, hogy az Országgyűlés egész héten – és minden héten – ülésezik, hogy a bizottságoknak a mostanihoz képest tizedannyi a szerepük, hiszen a főszabály a nyilvánosság. (Országgyűlési bizottságok hatóságként kezdenek viselkedni, és a kormányra tartozó döntéseket hoznak, ami alkotmányellenes.) Minden jogszabályt a nyilvánosság előtt kellene megvitatniuk a kormány (kivétel nélkül parlamenti képviselő) tagjainak az ellenzékkel, a kettő teljes egyenlősége mellett (a többségi elv csak szavazáskor érvényesül, bizonyos korlátokkal). A kormányzás nyilvános.

Ezt ma sikerül a legegyszerűbben meghiúsítani, például avval, hogy ezer apró módosító indítványba temetik el a döntési procedúrát, amely követhetetlen. A jelentéktelen dolgok törvénybe emelése – és viszont – azt jelenti, hogy a silány kodifikációs munkát mondatról mondatra javítja a laikus Ország­gyűlés, amely újra ezernyi hibát gyárt, amelyet újra ki kell javítani. A képviselők oda se figyelve, auto­matikusan szavaznak előterjesztésekről, amelyeket a kormányhivatalok és a parlamenti bizottságok túlterhelt, fáradt, hozzá nem értő tisztviselői produkálnak nyelvtanilag hibás, rossz helyesírású, magyartalan és érthetetlen bekezdések tízezreiben. A lényeget „salátatörvények” apró betűs részei­be és miniszteri vagy kormányrendeletekbe bújtatják el, ahol néha – a képviselők megrökönyödésére – újságírók és NGO-k fedezik föl. A kormány fontos szándékait képviselői indítványokba rejti, amelyek nyilvános vitája minimális.

Az egyebekkel elfoglalt hatalmi központból áttekinthetetlen, illogikus, tehát betarthatatlan joganyag bugyog elő mocsárillatúan.

A választási rendszer nevetséges.
A „képviselő” a magyar köznyelvben szolgalelkű, korrupt hülyét jelent.
A „párt” fanatikus szektát és/vagy bűnszövetkezetet.
A „miniszter” bandavezért...

ITT OLVASHATÓ