REMÉNYTELENSÉG

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L.Ritók Nóra
2016.09.10.

Itt van hát ő is, megérkezett erre a világra a héten. Neki nem volt bájos kis üdvözlőkártyája, nem volt róla boldog hír sem a facebookon, pár perccel vagy órával a születése után, az anyja, vagy a család valamelyik tagjának a kezében. Nem tudjuk azt sem, mennyi volt a súlya, túl nagy nem lehetett, az anyuka hasa nem domborodott túlságosan, nem is gondoltuk, hogy ennyi idős terhes már. Az asszonynak ez volt az ötödik szülése. A kórházból a csecsemőt nem adták ki neki, onnan egyenesen nevelőszülőkhöz került.


Sajnos, a hírt mi is későn kaptuk. A család a kapcsolatrendszerünk perifériáján van, néha előkerült az asszony, próbáltunk segíteni, ha nagy volt a baj, de azon a településen nem tudjuk még működtetni a fejlesztő segítségnyújtás rendszerét, nem tudunk elég lehetőséget adni az elmozdulásra, közösségfejlesztésre, így náluk csak a kríziskezelés maradt. Alkalmanként.

Talán, ha hamarabb tudjuk, hogy az újszülött érkezéséhez nincs semmi. Talán ha ő is hamarabb belegondol, hogy így nem lesz jó, és még szól nekünk, időben, nem akkor, mikor a kórházban közlik vele a tényt. Talán, ha a családsegítő hamarabb jelez nekünk, hogy észlelte a gondot, és baj lesz. Csak egy-két nappal hamarabb, annyi elég lett volna nekünk. Megoldottuk és mentoráltuk volna. Mint a többit. De nem tette.

Azt hiszem, ez a legkegyetlenebb, így csinálni. Odamenni a kórházban hozzá, és közölni vele, hogy bár megszülte, nem viheti magával a kicsit. Hogy mehet haza, egyedül. Mert ezt meg lehetett volna oldani. Meg kellett volna próbálni megoldani. Másképp. Nyilván jogos volt a meglátásuk: nem volt megfelelő a körülmény az újszülöttnek. De akkor sem így kellene. Ilyenkor látom, hogy a prevencióra mennyire nincs figyelem. Hogy a beavatkozásokban nincsen fejlesztés, csak hatósági eszközök.

És innen megindul az egész folyamat, hiszen ha egy gyerek fejlődéséhez nem megfelelőek a feltételek, akkor nem azok a másik négynek sem. Szerencsére a Gyámhivatallal meglevő jó kapcsolatunk, és a vezető erős empátiája fékez kicsit, türelmet kapunk, és kérik is, próbáljunk segíteni, mert nem szeretnék kiemelni a többit is.

Próbálunk hát nekifutni az ügynek. Először megnézzük, mi a helyzet a házban, változott-e valami a korábbi ismereteinkhez képest. Víz a közkúton, villany sincs, nemrég kötötték ki, tartozás miatt. Albérletben laknak itt egyébként, a tulaj valahol Pesten él, valakinek fizetnek itt nyilván, ezeket a szálakat követni szinte lehetetlen. Mégis, gyorsan sikerül kideríteni a tulaj kilétét, telefonszám is van hozzá. Kell, mert itt rögtön jön az első nehézség, ugyanis, bár régóta itt élnek, nincsenek bejelentkezve. Rémlik most, hogy régebben már volt ezzel gond, több családnál is, itt a faluba költözés megállításának eszköze lett ez, húzni az időt, hátha elmennek azok, akik idejönnek, vagy az uzsora, vagy más elől menekülve, gyerekekkel, minden nélkül. Mert az itt élők nem szeretnének több betelepülőt, akik csak a problémákat hozzák. Mást nem. De lakcímkártya nélkül (és persze albérleti szerződés nélkül), nehéz lesz újra áramot varázsolni, és nem jár nekik más sem, még a közmunkába sem tudnak bekapcsolódni. Nem is értem, óvodába, iskolába hogy tudtak így járni. Neki kell hát látni, legalizálni az ittlétüket, hogy becsatornázhatók legyenek a rendszerbe...

ITT OLVASHATÓ