Szerző: rezeda
2016.09.29.
Béla imbolygott a ködben. Amúgy is álomvilágban élt leginkább, most azonban mintha a tenger fenekén lett volna, úgy szorzódtak meg a hangok, a kutyák vonyítása bálnák énekének tetszett, a falu szuszogása valamely ismeretlen százkarú szörny eljövetelét jósolta, és bugyborékolt az egész világ. A lámpák pedig, amelyek glóriát kaptak a magasban az általános kavargásban, azt éreztették vele, hogy a Mennyország felé vezető utat mutatják, ahová pedig egyáltalán nem vágyott.
Amúgy is nehezen járt már, most azonban ismeretlen tengeri indák csavarodtak a lába köré, rákok szaladgáltak rajta, és halak úszkáltak a szemei előtt, amelyeket kinyújtott karral kellett odébb tologatni, mert nem voltak hajlandók utat engedni a menekülőnek. Bár, meg kell vallanunk, igazából azt sem tudta, mi elől is fut, ha egyáltalán iramodásnak lehet nevezni azt a dicstelen haladást, amelyet a sűrű tejfölben előadott, pedig egyáltalán nem volt közönsége a mutatványhoz. Egyébiránt fogalma sem volt arról, merre jár.
Aztán, amilyen hirtelen borult rá a fátyol a falura, annak határában mintha pengével vágták volna el. Sütött a Hold, ragyogtak a csillagok, és az egész Univerzum összes éji fénye egy helyre mutatott, és újra ott volt, ami elől iszkolt valójában, a kék táblánál, amelyet nem is oly rég még a puszta körmével akart szétmarcangolni, de az vigyorogva, kérlelhetetlenül érdeklődött, és elpusztíthatatlanul: „Tudta?” – A jó kurva anyátokat! – Ezt motyogta maga elé Béla, de hiába merült alá lelkének ismeretlen mélységeibe, az indulatnak a leghalványabb jelét sem találta ott.
És ekkor megszólaltak a rigók, akik – ezt mutatta a tapasztalat – egy órával pirkadat előtt kezdték meg a koncertet Isten rendelése szerint, és Béla elámult, mert öt perce indult el a tenger fenekén, amikor még fiatal este volt, most meg új virradat közelített, jelezve, hogy megint túl kell élni valahogyan néhány órát. Így játszott vele az idő. Mire a kocsmához ért, már a kakasok is azt mondták a többieknek, hogy ébredjenek a valóra, és a fröccsök ura, aki az este még azt hitte, barátját végleg elnyelte az ismeretlen, most majdnem a nyakába ugrott.
Úgy kellett visszatartania magát, hogy férfiasságát azért némelyest megőrizze, de szó nélkül sprickolta a szódát a borba, úgy koppantotta az asztalra a fröccsöt, mint aki tud valamit. Volt is mondanivalója. – Robbantottak az este. – Ezt közölte Bélával, aki még azzal volt elfoglalva, hogy a moszatokat valahogyan leszedegesse magáról, de azért érdeklődött. – Mi van? – Ekkor a kocsmáros hosszan, mindent elmesélt, de hősünk, aki meg volt győződve róla, hogy az ő faluja kívül esik a világ folyásán, csak a vállát vonogatta. – Na és? – A fröccsök ura erre nem tudott érdemben felelni, így azt hitték, ezzel meg is tárgyalták az összes aznapra rendelt gondot. Fél óra sem telt el, és megtudták, hogy ebben az országban sehol sincs menedék...
Amúgy is nehezen járt már, most azonban ismeretlen tengeri indák csavarodtak a lába köré, rákok szaladgáltak rajta, és halak úszkáltak a szemei előtt, amelyeket kinyújtott karral kellett odébb tologatni, mert nem voltak hajlandók utat engedni a menekülőnek. Bár, meg kell vallanunk, igazából azt sem tudta, mi elől is fut, ha egyáltalán iramodásnak lehet nevezni azt a dicstelen haladást, amelyet a sűrű tejfölben előadott, pedig egyáltalán nem volt közönsége a mutatványhoz. Egyébiránt fogalma sem volt arról, merre jár.
Aztán, amilyen hirtelen borult rá a fátyol a falura, annak határában mintha pengével vágták volna el. Sütött a Hold, ragyogtak a csillagok, és az egész Univerzum összes éji fénye egy helyre mutatott, és újra ott volt, ami elől iszkolt valójában, a kék táblánál, amelyet nem is oly rég még a puszta körmével akart szétmarcangolni, de az vigyorogva, kérlelhetetlenül érdeklődött, és elpusztíthatatlanul: „Tudta?” – A jó kurva anyátokat! – Ezt motyogta maga elé Béla, de hiába merült alá lelkének ismeretlen mélységeibe, az indulatnak a leghalványabb jelét sem találta ott.
És ekkor megszólaltak a rigók, akik – ezt mutatta a tapasztalat – egy órával pirkadat előtt kezdték meg a koncertet Isten rendelése szerint, és Béla elámult, mert öt perce indult el a tenger fenekén, amikor még fiatal este volt, most meg új virradat közelített, jelezve, hogy megint túl kell élni valahogyan néhány órát. Így játszott vele az idő. Mire a kocsmához ért, már a kakasok is azt mondták a többieknek, hogy ébredjenek a valóra, és a fröccsök ura, aki az este még azt hitte, barátját végleg elnyelte az ismeretlen, most majdnem a nyakába ugrott.
Úgy kellett visszatartania magát, hogy férfiasságát azért némelyest megőrizze, de szó nélkül sprickolta a szódát a borba, úgy koppantotta az asztalra a fröccsöt, mint aki tud valamit. Volt is mondanivalója. – Robbantottak az este. – Ezt közölte Bélával, aki még azzal volt elfoglalva, hogy a moszatokat valahogyan leszedegesse magáról, de azért érdeklődött. – Mi van? – Ekkor a kocsmáros hosszan, mindent elmesélt, de hősünk, aki meg volt győződve róla, hogy az ő faluja kívül esik a világ folyásán, csak a vállát vonogatta. – Na és? – A fröccsök ura erre nem tudott érdemben felelni, így azt hitték, ezzel meg is tárgyalták az összes aznapra rendelt gondot. Fél óra sem telt el, és megtudták, hogy ebben az országban sehol sincs menedék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.