Szerző: Tivadar
2016.09.10.
Miután eldöntöttem, hogy a kiwik hazájából (Új-Zéland) a rétes hazájába (nem segítek) tartó utamat megszakításokkal teszem meg, többek közt az „arab világ” újbóli felkeresését tűztem ki részcélul a nyárra.
Nem figyelembe véve a laikusok véleményét a térségről, valamint kihasználva a tényt, hogy EU-s állampolgárok a reptéren is kapnak vízumot, úgy döntöttem, hogy Iránba látogatok.
Amikor új országba látogatok az alapfeltételezés a következő: biztos csodás ország lesz ez is, csakúgy, mint az összes többi; jó étel, szép tájak, érdekes épületek, vicces ruhát viselő emberek.
Az úton töltött évek során egyre inkább a helyi emberekkel való kapcsolat került előtérbe, de sajnos mindig akadályokba ütközök, mivel nem vagyok helyi, nem beszelem a nyelvüket és a közvetlenségemet sem tudják kezelni (kivétel az olaszok :)).
Az érkezés
Csakúgy, mint az elmúlt években mindig, mikor egyedül utaztam/utazom, most is couchsurfing segítségével oldottam meg a szállásomat. Az első vendéglátóm a város központja mellett lakott nem messze és már hajnali 4 óta ébren volt, mert e-mailben üzentem neki, hogy akkor landolok. Mint később kiderül, sok iráni férfihoz hasonlóan egyelőre ő sem tud külföldre utazni.
Ahogy megérkeztem az első kérdése így hangzott: „Aludni, tusolni vagy reggelizni szeretnél?” Hátizsákos utazóhoz híven a reggelire szavazva rögtön el is kezdhettem megtapasztalni az irániak önzetlenségét.
Minden kérdés előtt bocsánatot kért, hogy megkérdezi, de hogy egyáltalán nem kell válaszolnom, ha nem szeretnék. „Megterített” a szőnyegen, majd törökülés és teaszürcsölés közepette sikerült - még ha csak minimálisan is - betekintést nyernünk egymás életébe...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.