GYÁVÁK, ÁRULÓK ÉS OSTOBÁK

HVG ONLINE - VÉLEMÉNY
Szerző: Tamás Gáspár Miklós
2016.09.05.


A jobboldal diadalmenetének gusztustalan mellékterméke, hogy az ún. ellenzék térfelén egyre többen állnak át a Fideszhez.

Már-már azt gondolta volna az ember, hogy van legalább pár kisebb csoport, amely értelmesen szembeszegül a hazug népszavazási kezdeményezéssel. És csakugyan, az Együtt, a PM és a Bokros-féle MOMA közösen döntött valamiféle plakátkampányról: igen, kiragasztanak majd egy végtelenül ízléstelen, rosszul beállított fényképet, amely nem javasol semmi szépet és jót, viszont szükségtelenül (és nagyon helytelenül) sérti és bántja azokat a honfitársainkat, akik történetesen a Fidesszel és a Jobbikkal értenek egyet a föltett kérdés megítélésében.

Bármilyen élesen különbözik a véleményem jobboldali polgártársaimétól, a megvetés gesztusa – s éppen akkor, amikor az együttérzés és az emberszeretet kötelességére kellene figyelmeztetnünk először önmagunkat, aztán másokat – nem elfogadható. Meg persze nem is okos dolog nyíltan lenézni azokat, akiket meg kellene győzni, akiket rá kellene beszélni, hogy ne vegyenek részt az október 2-ára tervezett képmutató színjátékban. De nem a hasznosság a legfontosabb itt. Ha valaki az egyenlőség elvét javasolja mint erkölcsi iránytűt, az ne beszéljen foghegyről felebarátaival.

És ez még a legtisztességesebb és a legnívósabb, ami az ellenzéki pártoktól kitelt.

A legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP új elnöke lényegében a Jobbik álláspontjára helyezkedik: a Jobbik már régen leszögezte, hogy az Európai Unió által esetleg, talán, valamikor Magyarországra kényszerítendő „kvóták” (kb. másfélezer menekült befogadásának előírása) egyszerű országgyűlési döntéssel is elháríthatók, megelőzhetők. Mind a Jobbik, mind az MSZP a lényegi kérdésben egyetért a Fidesszel, ám a Jobbik – némileg kényszeredetten – a népszavazási részvételre biztatja híveit (akiket nem kell biztatni), bár ezt voltaképpen szükségtelennek tartja, míg az MSZP elnöke (logikusabban) helyesnek tartja a távolmaradást. Mindez azonban részletkérdés: a három legnagyobb és legnépszerűbb párt (Fidesz-KDNP, Jobbik, MSZP) „kvótaellenes”, azaz nyíltabban vagy burkoltabban idegenellenes, és evvel kész.

(Arról, hogy a netán ránk erőltetendő „kvóta” álkérdésének gordiuszi csomóját hogyan kell átvágni, írtam a napokban.)

De a jobboldal diadalmenetének vannak még gusztustalanabb melléktermékei az ún. ellenzék „térfelén”.

Egyre többen állnak át a Fideszhez. Ami Tölgyessy Péter, Csintalan Sándor és Szili Katalin kilépésének vagy pártcseréjének idején idején egyszerű (és Tölgyessy esetében igazolható) politikai váltás volt, egészen más a 2010 utáni, a demokratikus köztársaságot szétromboló Fidesz esetében. Amikor Szent-Iványi István, Mile Lajos, Osztolykán Ágnes, Ertsey Katalin, Dobolyi Alexandra bizalmi állást vállal az orbáni államapparátusban, amikor Kóka János – nem függetlenül saját gazdasági érdekeitől – a fideszes gazdaságdiplomácia megbízható partnere (Eörsi Mátyás némileg különböző esetére most nem tudok kitérni, de úgy látszik, ő is hibát követett el), amikor Gyurcsány kémfőnöke, Hetesy Zsolt, vezető diplomatája lesz az Orbán-kormánynak, amikor ominózusan sokasodnak az ellenzéki cikkek és nyilatkozatok a bal-jobb ellentét „meghaladásáról” és a kormánytól fogalmilag elkülönített magyar állam iránti lojalitás szükségességéről, nem szólva a „megosztottság” miatti álszent siránkozásról, akkor minden világos. (Az is hírlik, bár én nem tudom elhinni, hogy Schiffer András alkotmánybíró lesz vagy valamelyik európai bíróság Orbán által delegált tagja. Say it ain’t so, Joe.)

Az se nélkülözi az önkéntelen humort, hogy Kerék-Bárczy Szabolcs, a Gyurcsány-féle DK elnökségi tagja bejelenti, hogy elege volt a győzni nem akaró, csak szerény ellenzéki mandátumokra ácsingózó álellenzéki kollégákból, ami érthető és méltányolható, majd bátran „lenyilatkozza”, hogy „a terméketlen ellentéteket meghaladó”, még az eddigieknél is JOBBOLDALIBB ellenzéki pártra van óhatatlan szükség. Ha csak arra nem.

A sima árulások és önkiárusítások sorozata, továbbá a páni félelem az állásvesztéstől, pozícióvesztéstől, még továbbá a társadalmi légkörben terjengő bizonytalan rettegés és enyhe paranoia általában a diktatúra terjedésének a jele szokott lenni. (És ilyenkor föl is harsan a berezeltek kardala: miféle diktatúra ez, ha ön megírhatja róla, hogy ilyesmi fenyeget?) Mi tűrés-tagadás, a legláthatóbb és leglátványosabb szférában – a médiák körében – végbemenő törökös változások, az ellenzéki küllemű médiavállalkozások fölvásárlása vagy erőszakos tönkretétele (vö. korábbi írásommal is) azért intésként szolgálnak, nem utolsó sorban a megvásárolt lapok szerkesztőségeiben végrehajtott tisztogatások, legutóbb a Világgazdaságnál...

ITT OLVASHATÓ