Szerző: Csáki Judit
2016.09.08.
Három héttel ezelőtt valószínűnek tartottam, hogy Tarlós nem nevezi ki újra Dörnert – és ezt nem rendíthetetlen optimizmusom sugallta, hanem a józan ész. Ami Tarlósnak nincsen – és a Fővárosi Közgyűlés többségének sincsen, igaz, szükségük sincs rá.
A Fővárosi Közgyűlés egy nyár végi napon, ötvenhat napirendi pont között döntött három fővárosi színház igazgatói kinevezéséről, vagyis erős másfél milliárd forint sorsáról, nagyjából tizenöt perc alatt. Tisztességes körülmények közt ez akár elég is lehetne.
A napirendek közt volt néhány „zárt ülés” – ez volt az egyik. Önmagában is megkérdőjelezhető, hogy egy színigazgatói posztra pályázó személy zárt ülést kér a döntési procedúráról (vagyis nem akarja, hogy tudják, hogyan nevezték ki), az meg végképp, hogy az állítólag demokratikus intézmény ezt akceptálja. (Tudom, hogy törvény vagy szabály rendelkezik erről a lehetőségről – rossz törvény vagy szabály, akad ilyen sok.)
A mostanában szokatlanul sok pályázót egy kilenctagú, szakmainak nevezett bizottság hallgatta meg, amelynek négy tagját ismerjük, őket a szakma delegálta, a többit nem; őket, vagyis a többséget a minisztérium és az önkormányzat. Kérdés, lehet-e szakmainak nevezni egy olyan bizottságot, amelyben ilyen-olyan polgármesterek, minisztériumi és egyéb famulusok formálnak többségi véleményt. Kivált akkor, ha tudjuk, hogy egy minisztériumi vagy önkormányzati küldött nem saját véleményével, hanem „hozott” mandátummal van jelen, vagyis tudja, kire kell – és kire nem lehet – szavazni; egyszerű báb. Akik ezt a mandátumot osztják, természetesen (?) nem ismerik a pályázókat és a pályázatokat – igaz, nem is érdeklik őket.
A szakmai bizottság négy pályázót javasolt a posztra, egy olyan névsort, amely eleve megkérdőjelezi a döntés szakmaiságát. Dörner György és Radó Denise semmilyen szakmai mérce alapján nem tekinthető komoly esélyesnek (más mérce alapján persze igen, de egyelőre maradjunk a szakmánál), Bodó Viktor és Hargitai Iván igen (és mellettük akár még több is). Itt már fölmerül a kérdés, hogy ha az utóbbi években szokásos pályázati gyakorlat, vagyis az előre eldöntött győztes mint egyedüli vagy majdnem egyedüli pályázó nem jön be, akkor vajon az ehhez a gyakorlathoz igazított szakmai bizottsági ülés nem puszta alkupiac-e. De az, válaszolom meg mindjárt a majdnem költői kérdést, hiszen a tagok többsége nem ért ahhoz, amiről beszél, viszont tudja, ki a kívánatos győztes. Lehet némi színjátékkal fűszerezni a szánalmas eseményt, ahogy ez most is történt: túláradó kedvességgel és bókokkal nyálazni a pályázókat.
Az alku végeredménye: a szakmai tagok torkán lenyomni, hogy Dörnernek és Radónak tovább kell mennie, cserében – a rizikónélküliség nyugalmával – továbbengedni két szakmailag potens pályázót is, hiszen a többit majd elintézi a közgyűlés. (A kulturális ügyek bizottsága nem foglalkozott ezzel a lényegtelen üggyel, nem óhajtotta megismerni a pályázókat.)
A közgyűlésen tehát négy pályázóról kellett (volna) dönteni, közülük kellett volna kiválasztani a leendő igazgatót. És akkor egy kis kitérő: a közgyűlést nem köti a szakmai bizottság javaslata, vagyis nem nagy baj, ha nem sikerült az előre leosztott véleményt kipréselni belőlük. Joga van meghallgatni akár az összes pályázót, és olyant választani, akit a szakmai bizottság nem is javasolt...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.