2016. szeptember 13., kedd

CSOÓRI SÁNDOR: A TISZTÁNLÁTÁS VÁGYA / A MEGHASONLÁS VILÁGOS HÁTTERE

PETŐFI IRODALMI MÚZEUM - DIGITÁLIS IRODALMI AKADÉMIA
Szerző: Csoóri Sándor
1964.


Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére. A kő kő volna; a madár madár, nem pedig ennek vagy annak boldog vagy boldogtalan jelképe. A verseket testem írná – maga a létezés volna a költészet. Hosszú, elégikus verssorok az alkonyati utazások, midőn a vonat, az idő kiválasztott pillanatában hűvös rétek közt fut el, s a fák, mint Isten állatai, szétszéledve legelészgetnek.

De hát ez képtelenség. A kő sosem lehet csak kő, a madár sosem lehet csak madár, mert amelyik a férgek és bogarak egykedvű gyilkosa, az ember számára gyöngédség, virradati kiáltozás. A létezés se lehet költészet, mert a létezés minden: önmaga és önmaga tagadása.

Az irodalom nélkülözhetetlenségét semmi se bizonyítja jobban, mint az írókban feszülő örökös meghasonlás: írni azért, hogy megszűnjék az 219irodalom. Rakni egymás mellé a szavakat, a mondatokat, az eszméket, igazságos és igazságtalan indulatokat, hogy megépülhessen egy világ, amely már nem önmaga.

E nyilvánvaló ellentmondás az írói munka egyetlen s képtelen alapfeltétele.

Nyomban megszűnne a tudathasadás, ha a mű azonos lehetne végső céljával, de még a remekművek is csak elképzelések, fölvillanó jelzőlámpák, és a legjobb esetben is csak kiindulópontjukkal azonosulhatnak.

A mű korlátozottsága – tragikus csőd, félút, félmegoldás, de a kudarc feszültsége miatt előkészület is a csőd megszüntetésére. Ezen az átfordulási ponton válik az írás korlátozottsága a cselekvés eszközévé: a csönd kiáltássá, az istenkáromlás emberi imává, a költészet valóságos érzelemmé és értelemmé.

A sokat emlegetett ihlet tehát nem más, mint az örökös határmezsgyén való tartózkodás idegfeszültsége. Se nem titok, se nem csoda, hanem drámai készenlét.

Régebben a költészetet a csodálkozás eszközének tekintettem, világhoz kötő aranylácnak. Jóllehet, a csodálkozni tudás is kapcsolat, de ma már gyerekesnek ítélem ezt a fölfogást. Aki csak csodálkozni tud, kicsit mindentől távol marad. Állapotokat segít létrehozni, áhítatot és kielégülést, és ezzel lelassítja a világ vérkeringését. A költészetet ma már mindennek látom: várakozásnak, búcsúzásnak, jövőnek, gyöngédségnek, tudatlanságnak, harcnak, ítélkezésnek.

Ezek nélkül nincs tárgyilagosság.

Tárgyilagosságon persze nem az ügyintéző bírák elfogulatlanságát értem. A tárgyilagosság az én szótáramban a drámaiság fogalmával azonos. Lehetőségek és lehetetlenségek szembeállítása; a hiánynak és a szükségesnek fojtott párbeszéde.

Bárhonnan közeledjek is hivatásomhoz vagy mesterségemhez, csakis oda lyukadok ki, hogy az író igazi otthona az otthontalanság, a minden dolgok közé való száműzetés állapota; kiegyensúlyozottsága pedig a dráma.

E félreérhető gondolatok csupán azokat ejthetik zavarba, akikben a dialektika helyett tisztelet él az írók iránt vagy hősies rokonszenv, és a gondolkodás helyett megavasodott előítélet. Az írónak nem részvétre vagy rokonszenvre van szüksége, hanem az olvasók szabadságára. Ezt kiharcolni ismét csak úgy tudja az író, ha erőfeszítés közben szünteti meg saját alanyiságát, s alakítja át más számára is „felölthető” személyiséggé. Én – az mindig más – írja Rimbaud. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy szabadnak lenni annyi, mint mást fölszabadítani. Az íróra és az olvasóra vonatkoztatni ezt a törvényt nem szójáték, nem szellemes fordulat, hiszen egy mű megírásához semmivel sem kell kevesebb erőfeszítés, mint bármihez, ami az ember életét megváltoztathatja. „Azzal az erőfeszítéssel, hogy mű szülessen – írja egy jugoszláviai író, Gotovac –, minden teljesen megtörténik.” Természetesen abban az esetben – kerekíti tovább a gondolatot –, ha a műről alkotott tudat maga a teljes ember.

Mióta így tekintek az irodalomra, megfosztva minden sallangjától, legfontosabb műfaji gondnak azt tartom, hogy az írás közben kifejtett erő hogyan alakítható át közvetlenül és veszteségek nélkül köznapi cselekvéssé, erővé. A gyakran emlegetett kísérletezés fogalmát is erre korlátozom tudatosan. Éppen ezért legszívesebben tanulmányokat írnék mindenről: egy arcrándulásról ugyanúgy, mint a történelemről, a szerelemről ugyanúgy, mint az elfáradás erkölcséről vagy erkölcstelenségéről, a szükséges reménytelenségről ugyanúgy, mint az ábrándjaitól megfosztott képzeletről. Mindenekelőtt azért, mert a tanulmány s az esszé számomra nem a költészet vagy a próza kiegészítője, hanem előkészítője. Megfogalmazza azokat a kérdéseket, melyekre a végleges választ versben, prózában vagy amihez egyre nagyobb erő sodor: drámában kellene megadni.


ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.