SEM OLIMPIKONT, SEM EMBERT NEM TISZTEL MAGYARORSZÁG

BŐSZ ANETT BLOGJA
Szerző: Bősz Anett
2016.08.11.

Magyarországon a „győztes mindent visz” gondolata gyakorlatilag még azelőtt összenyom embereket, mielőtt ők mindent vihetnének győztesként. Éppen ezért jönnek haza összetörten – teszik ezt sokan annak ellenére, hogy a világ ötödik/hetedik/negyedik/tizenharmadik… legjobbjai saját sportágukban. Történelmet írtak azzal is, hogy kijutottak az ötkarikás játékokra. Ahogyan a nevében is benne van: játékok. Éppúgy kéne történjen minden, ahogyan az Universiade-n: ünnepelni lehetne a sportot, a fairplayt, a felkészülést, azt az utat, ahogyan odajutottak, hogy felvehették a nemzeti színű melegítőt azt, hogy képviselhetik a saját nemzetüket.

 

Miért is kötelező történelmet írni ahhoz, hogy valakinek az élete értékes legyen?

 

Olyan különös, hogy az emberek nem azt nézik, hogy milyen út az, amit végig kellett járni egy olimpiai állomásig, vagy bármi másig, amit a másik ember elért, hanem azt, hogy ott, azon a ponton mi történik vele. Nem számít, milyen emberré vált az útja során, mennyi alázatot tanult, mennyivel több fájdalmat képes elviselni, mint az átlag, mennyit ügyesedett, és esetleg hogyan úszik meg egy másra nézve akár súlyos sérülésekkel fenyegető biciklis vagy motoros balesetet a mozgáskultúrájának és a reflexeinek köszönhetően.

 

Nem számít, hogy ezek az emberek egyetlen év alatt annyiszor győzik le önmagukat, ahányszor más talán egy egész élet alatt nem. Nem számít, hogy ha valaki megpróbálna velük végigcsinálni egy hetet, két edzés közt végzett iskolával vagy munkával, akkor valószínűleg szerda reggel azt mondaná: „nem tudok kikelni az ágyból”. Csak az számít, hogy a magyar néző aranyat akar látni a sportoló nyakában. Aki pedig nem adja meg neki ezt az élményt, temesse el magát.

 

Sportot nézni nagyon könnyű. Bármikor be és ki lehet kapcsolni a tévét, kapunk egy kis adrenalin fröccsöt, talán még endorfint is (ha máshogy nem, legalább a közvetítés alatt befalt, 300 grammos Milka csokitól), és másnap lehet csámcsogni. A szépen, a jón, a sikeren és a poklon. Utóbbin főképp. „Minek ment oda? Miért nem készült fel? Nem igaz, hogy ott áll, és ennyit nem képes megoldani. Ha már kiment, miért nem nyújtotta tudása legjavát?”

 

Mire fel ezek a mondatok? Fiatal emberekről beszélünk, akik már 10-12 évesen pontosan tudták, mit jelent keményen dolgozni, milyen az álmokért mindent megtenni, és milyen az, amikor az embernek egyedül kell felállnia a földről, miután az élet jól arcon vágta. Ismerik ezeket az érzéseket, kívülről-belülről. Ismerik azt is, milyen nem nagyképűvé válni, ha az ember éppen sikerszériában van, de azt is, hogy milyen fájdalmas dolog felkötött kézzel nézni a lelátóról a többiek edzését, mert nekik nem jött ki a lépés a múltkor. Hat hét gipsz. Két hónap gyógytorna. Fél év teljes regeneráció. Összetört álmok. Gödörből kirángatott élet. Újbóli felkészülés...

 

ITT OLVASHATÓ