Szerző: Stumpf András
2016.08.12.
Színpadról, élőben, sok embernek hazudni órákon át nem lehet. Bátonyterenye-külsőn, a diszkóban talán elmenne ez a hakni, de ott sem biztos. Szó sincs arról, hogy mondjuk csak az én szőrös szívem lenne kőkemény, kritikusi vénámban fagyott volna meg a vér. Ez a „koncert” tényleg nem működik. Itt van kilencvenezer ember, elképesztő tömeg − a popcicus pedig éppen megbukik a színpadon. Nem látványos a bukás, csak éppen nem tud mit kezdeni az egyébként csodás alaphelyzettel, a miatta idevándorolt tízezrekkel. Akik, azaz mi, a közönség, nem is vesszük a lapot. Nem csoda, ha egyszer Rihanna nem oszt nekünk egyet sem. Feltűnően unatkozva állnak tízezrek. (Hatalmas a kontraszt: Rihanna előtt a Parov Stelar akkora bulit nyomott a Nagyszínpadon, hogy még a Nap is lement. Ott aztán volt nem csitri, ám elképesztően szexi énekesnő, zene, elektronika és rezesbanda, pörgés és igényesség, méltóság... Csodás volt.)
S hogy miért nem működik ez itt, most? Elég egyszerű: ez a Rihanna nevű nőci iskolapéldája a tenyésztett popsztárnak.
Az ő világa a sminkeseké, a stúdiótrükköké és a videoklipeké. Tőle két méterre lévő kamerának tud affektálni és pózolni. Azt kitanulta. Tőle száz méterre lévő emberekhez, hús-vér emberekhez nem tud szólni. Egyrészt nem nagyon van mit mondania szegénykének, másrészt mert egyéniséggel sem bír. Éppen azért sikeres, mert annyira tucat, mert olyannyira jellegtelen. Az amerikai elnökjelöltek esetében már éppen fordul az eddigi trend, hogy a leghétköznapibb, legszürkébb, legérdektelenebb a nyerő; de a popzenében úgy látszik most ér épp csúcsra Rihannával. Ha nagy néha írnak neki valóban dalokat, amilyen mondjuk a Diamonds című sláger, amit, ha jól tudom, a hétfői Sziget-fellépő, Sia írt neki, az hallgatható, de egyéniség híján az sem átütő. Aztán jön a Four Five Seconds, amit meg Paul McCartney követett el tavaly, hogy Rihanna és a másik tehetségtelen amcsi gigasztár, Kanye West énekelje el. A dal nagyon egyszerű, de jó: Paul ritkán hibázik. Rihanna viszont még ezzel sem tud igazán aratni. Búcsúzóul egy kőkeményen Amy Winehouse-os nóta az új lemezről, lassúcska soul-dal, de ez legalább szintén dal. Van benne valamicske éneklés is, de az ív nélküli, szerkesztetlen, koncepciótlan „show” már menthetetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.