Szerző: Tanács István
2016.08.14.
Dührohamot kaptam, amikor a rendszerváltás után megláttam az első szegények karácsonyfáját. A főtéren állt, szaloncukrot, lisztet meg tarhonyát osztogattak előtte jótét lelkek. Nem az dühített leginkább, hogy jócskán voltak már újsütetű szegények, akiknek ez az adomány is sokat jelentett, hanem a szomszédos parkolóban feltünedező városi terepjárók látványa. Voltak történeteim, hogy egyes újszegények hogyan vesztették el a saját karácsonyfa esélyét, bizonyos újgazdagok pedig hogyan szerezték az első terepjárót – de még nem egészen hittem el, hogy ezután mindig így lesz.Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy egy évben majd ezer embert bocsátanak el a
BKV-től, és azt gazdaságilag racionálisnak tartják, mint ahogyan azt is, hogy valaki ugyanakkor 86 millió forint végkielégítést vegyen fel teljesen törvényesen ugyanott, és még tovább is dolgozzon, hogy a nyugdíja mellett fizetés is járjon neki. Miközben szétverték azokat a nagyüzemeket, amelyek a városival csaknem azonos életszínvonalon eltartották a vidéket, arra hivatkozva, hogy minél többen megélhessenek a földből, megyényi területek szegényedtek el, és öt-hatmillió hektár hasznát néhány ezer család teszi zsebre. Ráadásul őket támogatják az Európai Unió felzárkóztatási alapjaiból, hogy még jobb kombájnokat tudjanak venni, és még kevesebb embert kelljen alkalmazniuk.
Kezdetben nem adtam pénzt koldusnak. Úgyis bort vesz rajta, vagy ha nem, hát valami koldusmaffiának dolgozik. Minden koldulón úgysem segíthet az ember, legjobb, ha egyiken sem segítek, gondoltam akkor. Még nem láttam a végeláthatatlan sorokat a karácsonyi ingyenételosztás előtt. Még nem írtam riportot a népkonyhás fickóról, aki megsemmisítésre ítélt romlott, de méregerősre fűszerezett ételből vendégelte a szegényeket – majd minden kosztosa éhen maradt, amikor nyomozni kezdtek ellene...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.