KETTŐS MÉRCE
Szerző: Rácz Krisztina
2016.07.11.
Néhány éve kisebb botrány volt a még kisebb szerbiai, magát liberálisnak valló közösségen belül, mert egy szépségverseny résztvevője (vagy reality show-é, már nem emlékszem) nem tudta, mi Srebrenica. A skandallum a lányt kigúnyoló Facebook bejegyzésekben ki is merült, nem alakult ki vita arról, hogy miért nem tud az 1995-ben, a vérengzés évében még gyerekkorát töltők, vagy még meg sem születettek korosztálya arról a mészárlásról, ami a II. világháború óta Európában a legnagyobb számú áldozatot követelte.
A szépségverseny vagy reality show résztvevője vélhetőleg nem olvas a volt Jugoszlávia területén történt konfliktusokat elemző, háborúellenes és antinacionalista cikkeket – én igen. A szépségverseny vagy reality show résztvevője valószínűleg nem balkán tanulmányokból doktorál – én igen. A szépségverseny vagy reality show résztvevőjének alighanem nincsenek sokrétű baráti- és munkakapcsolatai szerbiai, bosznia-hercegovinai, horvátországi és más volt jugoszláv tagköztársaságbeli béke- és nemzetek közötti megbékélés-párti aktivistákkal – nekem vannak. Mégis, amikor azt hallom, Srebrenica, nekem is csak a következők jutnak eszembe:
Fehér fejfák. Soha nem jártam a srebrenica-potočari-i emlékhelyen, nem láttam élőben a völgyet betöltő sokszáz fehér síremléket, sem a srebrenicai áldozatok fehér kőbe vésett, folyóként hömpölygő névsorát. Van, akinek egy-egy hasonló emlékmű meglátogatása katarzis-élményt nyújt, úgy érzi, jelenlétével lerója tiszteletét az áldozatok előtt, ha egy picit is, de hozzájárul a béke megvalósulásához, ahhoz, hogy „soha többé ne történjen meg”. A TV-ben és fotókon láttam, hogy sokan sírnak az ilyen emlékhelyeken, van olyan is, aki rosszul lesz, elveszíti az eszméletét. Az emlékmű meglátogatásával, kimondva vagy kimondatlanul, az oda vezető gyaloglással a tűző napon, a közösség számára jelentős aspektusokon túl, mint amilyenek a kollektív traumák földolgozása és a társadalmi emlékezet megőrzése, továbbvitele, mintha egyénileg is egy kicsit át szeretnénk élni az áldozatok által megélt borzalmakat. Én nem szeretném. Nem hiszem, hogy valaha is át tudom élni mikro-töredékét is annak, milyen érzés, amikor valakit kiéheztetnek, elfognak, tőrbe csalnak, levadásznak, megerőszakolnak, öngyilkosságba kergetnek, kivégeznek, meggyilkolnak. És nem érzem, hogy kellene. Ahogyan azt sem érzem, hogy a szépségkirálynőknek vagy reality show részvevőinek csípőből kell vágniuk a boszniai vérengzések eseményeit, helyszíneit és dátumait. Fontos volna viszont elgondolkodnunk azon,miért van az, hogy sokan még Szerbiában sem tudnak Srebrenicáról, nemhogy Magyarországon...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.