CSEPELIEK BLOGJA
Szerző: csú
2016.07.17.
Van pillanat, amikor egy nemzedék, sőt egy kultúra hal meg egyetlen ember halálával. Esterházy mi voltunk. Jelképezett, képviselt bennünket, még azokat is, akiket nem jelképezett és nem képviselt. Nem könyv és cikk, nem mondat és szó – stílus.
Epé egy életstílus, egy civilizációs modor – egy jobb, másik Magyarország eleganciája. Szenvedésében és kínjában is könnyed, esendőségében is elegáns. Nem egyszerűen az ország szeretett vagy gyűlölt Írófejedelme volt, de állandóan érezhette a magyar átok és áldás késztetését: neked kell itt kimondanod a szabadító igét. Ez a lehető legkevésbé akaródzott neki, de kacérkodott is, mórikált is vele, tudnám, ha akarnám, tenném, ha volna értelme. Nem engedhetem ki a bennem élő kurucot, akit a bennem élő labanc zárt be, mondta nekem akkor, amikor megint nekilódultam, hogy valamiféle ellenállásra fölbuzdítsam. Mi voltunk ez is, ahogy bennünk vívódott a negyvennyolcas és a hatvanhetes, az ötvenhatos és a hatvannyolcas, na elmész te a vívódásaiddal, mondaná.
Valamennyien tudjuk, hogy a Hasnyál az undorító történelem is, amely a szemünk láttára lemészárolta. S vele együtt minket. Nem tudok senki mást, aki az elmúlt évtizedek magyar kultúráját így, ilyen könnyedén, erőlködés nélkül egyben tudta tartani.
Úgy vezérelt, hogy nem vezérelt. Csinálódott. Készült. Összeállt. Dolgozott rajta. Volt. Megjelent. Hallgatott. Hiányzott. Maga is meglepődhetett rajta, hogy egy ország lett belőle. Mit szólna hozzá Esterházy? Mit fog erről írni? Miért nem beszél? Hallottad, olvastad? Miatta és érte volt élvezet magyarnak lenni. Hiszen fordíthatták a világ összes nyelvére, mégis mi éreztük át leginkább szófordulatai, gondolatmenetei érzékletes humorát. Várhattuk, hogy holnap hogyan kacskaringózik tovább. Büszkék voltunk rá.
Közelebb állt hozzám emberileg, mint íróilag. Rossz, de igaz mondat. Egyik utolsó beszélgetésünkön azt mondta, hogy fáj neki, hogy sokan gőgösnek tartják, de távolságot kellett tartanom. Talán azért éreztem magamhoz közel, mert valamennyi emberi gesztusát értettem és éreztem, és mintha ő is így lett volna velem. Egykorúak voltunk, bár ő előbb járt ingyen a buszon, mint én, ahogy ezzel el is dicsekedett. Az ő Nagy Hasnyálja akaratlanul az én kis hasnyálam...
ITT OLVASHATÓ
Meghalt Esterházy Péter
VálaszTörlésMi, ugye, most nem találunk szavakat. Nekünk a szó vigaszunk és a támaszunk, a szó a mindenünk és a semmiségünk, anyánk, apánk, a testvérünk, a feleségünk, a gyerekek. Ami történt, ahhoz a szó nem elég, ezt most nem bírja el. A szóba Isten akárhogyan, haragvón vagy részrehajlón, mohón vagy fáradtan, de belefér. Az ember halála meg sehogyan sem. Pedig hogy így fog történni, vagyis, pontosabban, hogy ez fog történni, eléggé tudtuk, akként kellett értékelnünk a híreket, hogy kimondtak egy ítéletet, és aztán maradt a remény, a tétova, szorongó egyezkedés. Az ország egy jelentékeny darabja veszett el vele. Mert olyan volt ő, mint egy különleges intézmény. A mi saját bejáratú intézményünk. A szabadság, a szellem, a pontosság, az elegancia és a mérték intézménye. A szavainkból most oly magától értetődően lehetne káromlás vagy nyüszítés, lehetne csöndes, cizellált gyász, elveszett motyogás, mi mégis arra gondolunk, hogy nem akarjuk sem ezt, sem azt, valahogy semmilyen formát nem találunk adekvátnak, semmilyen megfogalmazást nem tekintünk alkalmasnak. Vitánk a halállal nem termékeny. Nem lesz benne semmi jó, semmi megértés, nem lesz benne semmi hozadék. Nem, nem fogadjuk el, viszont ami elveszett, az elveszett. Ám tőle – is – tanultuk, hogy minden van. Ez is van. Egy ilyen helyzet. Egy ember, tegyük oda a Kapucinus-ház bejárata elé, és mondjuk el, mint egy kivételes úrnál, hogy nem voltál senki és semmi, mert ekképpen kell átmenni oda. S ha úgy is ment át, hát a hagyatékát fölbecsülni sem tudjuk. Tanultuk azt, hogyan beszél. Tanultuk azt, hogyan gondolkodik. Tanultuk azt, hogyan értelmez. Tanultuk azt, hogyan érez. Tanultuk, hogyan csodálkozik, jé, tényleg, de okos vagy. Halljuk, ahogy mondja. Hűvösségét, könnyed arisztokratizmusát ámultuk. Olyan közel voltunk hozzá, hogy kicsit mindig távol maradtunk. Nem értettük, hogyan csinálja. S ha a posztmodern elleni egyik legnagyobb vád az, hogy relativizál, hogy összemos jót és rosszat, csúfot és szépet, akkor ő, éppen ő ennek az ellenkezőjét tette, a folyamatosan fölülírt, megkommentált, megkérdőjelezett, elidézett szövegben mindig ott volt a morál és a tisztánlátás aranyfedezete. Soha nem a történést írta meg, alá vagy fölé fogalmazott. A fogalmazást igazán angyali értelemben gondoljuk. Jóllehet csak egy író volt, konkrétan kevesen tettek annyit, hogy ez az ország szabadabb, élhetőbb legyen. Minden mozdulata esemény volt. Te jó ég, hogy miféle tartással lépdelt át ezen az utolsó esztendőn is!
Gyászolunk.
Az Élet és Irodalom szerkesztősége
http://www.es.hu/;meghalt_esterhazy_peter;2016-07-14.html