Szerző: Janisch Attila
2016.06.16.
Megvetem Orbánt, unom a focit. De nem vagyok eszement.
Márpedig, ha azt állítja egy baloldali értelmiségi – Dániel Péter –, hogy „döbbenten, dermedt lélekkel figyeltem, amint a szerencsétlen magyar nép egy emberként térdelt le a diktátor előtt”, tudniillik, amikor a 2:0-s magyar győzelemnek örült; vagy amikor Bartus László így fogalmaz az Amerikai Népszavában: „azt kívánjuk, hogy ahányszor pályára lép ez a csapat, 10:0-ra kapjon ki”, és még hosszan sorolhatnám a focigyőzelmet és a győzelemnek örülőket szélsőségesen becsmérlő megjegyzéseket, kommenteket – akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy ezek mind megőrültek.
Orbán természetesen aljas módon telepszik majd rá erre az igazán partikuláris és provinciális sikerre, amely persze nem akkora, mintha már meg is nyerte volna a magyar válogatott a Eb-t, inkább csak olyan, mintha a nagy útra készülő vándor az alsóöcsödpusztafaluvégről eljutott volna a falu másik végéig (lásd bővebben a Hetet egy csapásra című mesét). Vagyis ez egy lépés a komolyabb siker lehetősége felé, nem több.
De megkérdőjelezni a drukkerek örömét vagy belemaszatolni azt a magyar politikai mocsárba, az legalább olyan minősíthetetlen ostobaság a bal-lib értelmiség részéről, mint ezt a sporteredményt Orbán tetteinek igazolásaként artikulálni a másik oldalon.
Ez is mutatja, hogy mennyire beteg lelkű – mert pró és kontra beteg lelkűvé tett – országban élünk. Mentálisan – valószínűleg – már a rendszerváltozás előtt is sérültek voltunk, de az azóta történtek ezt a lappangva meglévő, kollektív elmebajt még jobban felerősítették.
Nem csodálom, hogy ott tartunk ma, ahol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.