Szerző: Tuareg
2016.06.24.
A tényekkel kezdjük: Magyarország 44 év után kijutott a foci EB-re, és ráadásul ott továbbjutott a következő körbe. Van tehát mit ünnepelni, fociszerető nép lévén nem meglepő az általános ováció. Ez eddig okés. Más országokban is fontos tömegesemény az EB, szurkolók tízmilliói nézik minden percét, és egy győzelem után náluk is utcára megy a nép ünnepelni. Ez is rendben van. Csakhogy van némi különbség abban, hogy a focieseményeknek milyen hatása van az adott ország egészére. Ausztriát legyőztük, kiestek, számukra vége a mókának, hazamennek a legények, kicsit szomorkodnak, és a sógorok számára le is zárul a történet. Nem válik politikai eseménnyé, nem bukik miatta kormány, megy tovább az élet odaát, mert a helyén kezelik a dolgot. És ez általában is elmondható az összes résztvevő országra: ott addig tart a fociláz, amíg megy az EB, aztán visszatér az élet a normális kerékvágásba.
Nálunk azonban nem így lesz. Nálunk ugyanis a foci nem egy népszerű sport, hanem a Diktátor kedvenc játéka. Önmaga nem volt tehetséges a pályán, nem is ott játszik elsősorban: Ő a focival, mint játékkal játszik, és hosszú évek minden percében, nem a labdával a pályán két félidőnyit. Máshol egy miniszterelnök nem épít százmilliárdokért stadionokat, pláne nem a saját kertje végébe, és nem az a társadalmi esemény, ha a szülőfaluja csapata meccset játszik. Nálunk azonban az államforma Népstadion, az ország neve Focisztán, a politikai "elitünk" ugyanis többet foglalkozik a labdarúgással, mint az oktatással, egészségüggyel, vagy bámivel, amivel valójában foglalkoznia kéne. És persze azt is tudjuk, hogy a továbbjutott magyar csapat teljesítménye nem a stadionépítési láznak, és nem a Felcsúti Fociakadémiának köszönhető, külföldi edző külföldi klubokban játszó magyarokból kovácsolt működő csapatot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.