Szerző: Vásárhelyi Mária
2016.06.03.
Mire ráfordulunk a választások előtti, 2017-es évre, régi pompáját túlragyogva fog állni az államkapitalista kormánypárt, a Fidesz új, a nyilvánosság minden szegmensében domináns túlsúlyban lévő médiabirodalma. Alig két év alatt egy, a korábbinál erősebb és korszerűbb oligarchikus pártmédia-birodalom épült fel az adófizető állampolgárok pénzéből. Az újonnan megszületett médiabirodalom tartalmát tekintve két alappilléren nyugszik: a kormánypropaganda kritikátlan sulykolásán és a piac teljes bulvárosításán. Márpedig a bulvár és a propaganda közismereten az két médiaműfaj, amely eltávolodva az újságírás hagyományos ethoszától nem szolgál mást, mint a közönség butítását. Célja, hogy tájékozott, a világ dolgaiban eligazodni képes, gondolkodó állampolgárok helyett a képernyőre bambán meredő, a bonyolult valóság elől hazug álomvilágba menekülő, agymosott zombik masszájává degradálja közönségét. A bulvárnak és a propagandának semmi köze a szakmához, amelyet újságírásnak nevezünk. „A propaganda elsősorban az érzelmekre hasson (...), hiszen az emberek felfogóképessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek (...), a jelmondatokat addig kell ismételni, míg a közösség minden tagja megérti” – írja Hitler a Mein Kampfban, és ezt a receptet sikeresen használják a diktátorok és diktátorjelöltek.
Miközben az elmúlt évben a csekély számú, még érdeklődő közönség is egyre lanyhuló figyelemmel követte – a valójában már az első percben eldőlt – Orbán–Simicska-bandaháború újabb és újabb epizódjait, a háttérben a végéhez közeledik a kormánypártok közvetlenül vagy közvetve közpénzekből finanszírozott médiaportfóliójának újraépítése. A kormánypárt propagandafelelősei már a 2014-es választási győzelmet követően elkezdték Simicska Lajos alól kiszervezni médiabirodalmát, az újonnan kinevezett oligarchák pedig nap nap után újabb szeletet hasítottak ki a médiapiacból. És bár Simicska csatákat még nyerhet, a háborút már kirobbanása pillanatában elvesztette. A borítékolható bukás oka, hogy az általa ugyancsak közpénzekből felépített médiaportfólió az elmúlt másfél évtizedben soha nem működött valódi piaci körülmények között, nem tényleges piaci teljesítménye, hanem a piaci szabályozás oligarchákra szabásával az állam által különböző csatornákon odajuttatott közpénzekből, valamint a folyamatos és kíméletlen politikai nyomás alatt álló multik és hazai nagyvállalkozók kényszerhirdetéseiből növekedett. Így nem meglepő, hogy amióta Simicska kezét elengedte a politika, orgánumai egymás után veszítik el nemcsak állami hirdetőiket és előfizetőiket, hanem azokat a magáncégeket is, amelyek politikai nyomás következtében reklámozták vagy terjesztették bennük termékeiket, szolgáltatásaikat. És a totális hadviselés hatására azokon a területeken, ahol valamilyen állami vagy önkormányzati engedélyezési eljárás szükséges a médiapiaci tevékenységhez – rádiók, köztéri reklámok, köztéri terjesztés –, ugyancsak egymás után veszíti el jogosultságait Simicska...
ITT OLVASHATJÁK A HETILAP ELŐFIZETŐI ÉS VÁSÁRLÓI
Téved, aki azt gondolja, hogy Orbán Viktornak nincs társadalmi víziója, nincsenek elképzelései arról, hogyan kívánja átformálni a magyar társadalmat, és téved, aki feltételezi, hogy a Fidesz vezetői számára csupán azért fontos a hatalom, hogy a tűz körül állók zavartalanul gazdagodhassanak. A helyzet ennél sokkal rosszabb; Orbán Viktornak nagyon is határozott víziója van arról, hogy milyen társadalmi rendet szeretne megszilárdítani Magyarországon, és milyen eszközökkel kívánja ezt elérni. Márpedig ha ez az általa elképzelt rend megvalósul, annak sokkal súlyosabb következményei lesznek az országra nézve, mintha „csupán” a közös vagyonunkat hordanák haza.
VálaszTörlésAz elmúlt öt évben felülről vezényelt átalakítási folyamatok egy irányba mutatnak; a rendies világ irányába tartó, refeudalizációs tendencia bontakozik ki. A 2010-ben meghirdetett NER alapértéke a társadalomban létező autonómiák felszámolása, a hatalomtól való vertikális és horizontális függőségi rendszer kiépítése oly módon, hogy az érvényesülés és előrejutás alapja ne az egyéni teljesítmény, hanem a családi alapon szerveződő kliensrendszer és a hatalom iránti lojalitás legyen...
Egy nemzet elbutítása - Refeudalizáció Magyarországon (Vásárhelyi Mária - ÉS)
(Nagyon nagy baj, hogy ezek a cikkeket CSAK előfizetők, illetve a lap vásárlói olvashatják... Legalább néhány hét elteltével, amikor már azt a lapszámot úgysem vásárolja senki, hozzáférhetővé kellene tenni őket!)
uott olvashatjuk:
VálaszTörlésNem példa nélküli a XX. század történelmében, hogy egy-egy város, ország vezetése tudatosan olyan politikát folytat, amelynek célja a népesség szerkezetének átalakítása, bizonyos társadalmi csoportok, rétegek népességen belüli számarányának hatalmi eszközökkel történő csökkentése vagy növelése. Így működtek a totális diktatúrák a XX. században. Arra is találunk példát, amikor a hatalom immanens célja az ország elbutítása, a versenyképes tudással rendelkező, képzett, progresszív munkaerő elüldözése, népességen belüli számarányának csökkentése. Elnézve napjaink Magyarországán a hatalom döntéseit, jó okunk van azt feltételezni, hogy a regnáló magyar kormány célja a kritikai gondolkodású, autonóm, szabadságszerető, az érvényesülést a saját teljesítménye alapján elképzelő rétegek arányának csökkentése a tekintélyelvű, a hatalom iránt lojális, az előrejutást a személyes kapcsolatok mozgósításán keresztül elképzelő csoportok javára...
Meg ezt is Vásárhelyi Mária említett cikkében olvashatjuk:
VálaszTörlésAz elmúlt hónapokban a tanár-, diák- és szülőellenes oktatási rendszer elleni tiltakozó megmozdulások résztvevői közül a leglátványosabban az iskolarendszerből az elmúlt években kikerülők hiányoztak. Azok, akik utolsó diákéveikben már saját bőrükön is érezhették, hogy a kormányzat miként akarja kiszolgáltatott alattvalókká silányítani az oktatási intézmények vezetőit, a tanárokat és a diákokat is, megfosztva őket az önállóság, a tehetség és a kreativitás kibontakoztatásának esélyétől. A tüntetéseken a vissza-visszatérő kérdésre, hogy „hol vannak a volt diákok?”, a válasz egyszerű volt: külföldön.
Közismert, hogy az elmúlt évek során 4–500 000, többségében fiatal ember hagyta el az országot, mégsem lehet megunni ennek emlegetését, mert ez olyan hosszú távú, drámai veszteség az ország számára, amelynek valódi árát ma még felmérni sem lehet. Az országot elhagyók jellemzően a nyugatos gondolkodású, versenyképes tudással rendelkező, dinamikus, az életük alakulását a saját kezükbe venni akarók közül kerülnek ki, éppen ők azok, akik a leginkább útjában állhatnak a jelenlegi hatalom autoriter, tekintélyelvű, az autonómiákat megtörni igyekvő törekvéseinek. Érzékelhető a szándék arra vonatkozóan, hogy az eltávozottak ne is érezzék magukat Magyarország érdemes, teljes jogú állampolgárainak. A hatályban lévő választási törvény jól látható célja, hogy távol tartsa a választási részvételtől a külföldön tanuló vagy munkát vállaló, állandó magyarországi lakhellyel rendelkező, jövedelmük nem elhanyagolható részét – 2015-ben 4 ezer milliárd forintot – hazautaló, optimista feltételezések szerint hosszabb távon hazaköltözni szándékozó magyar állampolgárokat.
A hatalomnak kiszolgáltatott, kritikai gondolkodásra képtelen, korszerű és konvertálható tudással nem rendelkező rétegek szélesítését szolgálja a köz- és felsőoktatási rendszer strukturális átalakításával kapcsolatos – a fejlett világban uralkodó trendekkel szöges ellentétben álló – összes döntés...
A tankötelezettség alsó korhatárának 18-ról 16 évre történő leszállítása egyértelműen jelzi, hogy szemben a fenntartható fejlődés kulcsaként számon tartott elképzeléssel, amely szerte a világon a jól képzett és konvertálható tudással rendelkezők arányának növelésében jelöli meg a hosszú távú fejlődés egyetlen járható útját, nálunk a kormánynak az a célja, hogy minél előbb kilökje az oktatási rendszerből a gyengén teljesítőket, akik piacképes tudás híján meg sem tudnak jelenni a munkaerőpiacon, az iskolából kikerülve azonnal munkanélkülivé válnak, és egyetlen reális életcéljuk, hogy közmunkások legyenek. A tankötelezettségi korhatár leszállításának negatív hatása nagyon gyorsan megmutatkozott, az intézkedés bevezetése óta 20 százalékkal emelkedett a korai iskolaelhagyók aránya.
VálaszTörlésUgyancsak a konvertálható, piacképes tudás megszerzése elé gördít akadályokat a döntés, amelynek eredményeként a szakiskolákban és szakmunkásképzőkben drasztikusan csökkent a közismereti tárgyak óraszáma. A szeptembertől életbe lépő új koncepció a szakközépiskolákat szakmunkásképzővé degradálja, ami elkerülhetetlenül oda vezet, hogy az ezekben az intézményekben végző diákok világról való tudásának, műveltségének színvonala tovább romlik, ráadásul mindenféle későbbi továbbtanulási esélytől idő előtt megfosztják őket.
A jövő generációinak képzettségi színvonalát, mobilitási esélyeit és ezzel párhuzamosan munkaerő-piaci pozíciót rontja a gimnáziumi férőhelyek szisztematikus csökkentése is...
(Vásárhelyi Mária: Egy nemzet elbutítása - Refeudalizáció Magyarországon / Élet és Irodalom, 2016. június 3.)
Ugyanitt, az Élet és Irodalomban írta Vásárhelyi Mária még korábban a "Tényleg ugyanazok" c. publicisztikájában a következőket:
VálaszTörlésEgész gyermekkoromat végigkísérte a politikai címkézés hosszú ideig érthetetlen és kezelhetetlen kérdése. Ha szüleimmel sétálva ismerőssel találkoztunk az utcán, ha odaköszönt nekik valaki a villamoson, ha becsöngetett hozzánk egy számomra ismeretlen ember, az első kérdésem az volt: „apupárti?” És a világ így bomlott két részre, „apupártiakra” és „nem apupártiakra”. A kérdésre adott válasz sokáig mindent elmondott az érintettről, tudtam, hogy gyanakodva vagy mosolyogva nézzek-e rá, óvatosan vagy nyíltan beszéljek-e előtte, hogy barát vagy ellenség. Ezektől a kérdésektől csak azok a korábbi ismerősök kíméltek meg – és ők sem voltak kevesen –, akik édesapámat meglátva elfordították a fejüket, vagy átsiettek a túloldalra...
...Visszagondolva azokra az évekre voltak osztálytársaim és tanáraim, akik ilyen-olyan gesztusokkal értésünkre is adták rokonszenvüket, a tanárok és a gyerekek többsége azonban hol gyanakodva, hol ellenségesen nézett ránk. Nemegyszer előfordult, hogy az iskolából hazafelé menet, a játszótéren átvágva a hintában ülők kórusban kiabálták utánam, hogy „hazaáruló gyereke”, „börtöntöltelék gyereke”, és voltak szülők, akik megtiltották, hogy gyermekeik barátkozzanak velünk. Az iskolai ünnepségeken nem szavalhattam verset, mert ellenforradalmár gyereke voltam, a tanulmányi versenyen nem nyerhettem, mert az rossz fényt vetett volna az iskolára. Akkoriban ezek a legvalóságosabb drámák voltak az életemben, és nem vágytam jobban semmire, mint Ady proletár fiúja, hogy „Olyan volna minden kis társam, / Mint én vagyok”, vagy legalább én lehessek olyan, mint minden kis társam. Hogy mi is örüljünk annak, aminek a többiek örülnek, hogy ugyanazok az ünnepek legyenek fontosak számunkra is, mint amelyeket az iskolában megünneplünk, hogy a szülők ne súgjanak össze a hátam mögött, hogy „ő a Vásárhelyi gyerek”. Egész kisiskolás koromban kirekesztettnek, nemcsak másnak, hanem másodrangú éreztem magam. Abban, hogy az én szüleim állnak a „jó oldalon”, soha nem kételkedtem, ám a kérdésre, miben is áll ez a „jó oldal”, hosszú ideig nyilván nem tudtam volna szabatos választ adni.
Azt gondoltam, hogy az én gyerekeim életében már nem fog előfordulni, hogy kisiskolás közösségeket a szülők politikai nézetei oszthatnak meg, jóvátehetetlenül. Ám tévedtem. A legkisebb leányom harmadik osztályos volt, amikor egy napon hazafelé megszólalt az autóban: „A Manó azt mondta, hogy ő szeretne meghívni a születésnapjára, de a mamája nem engedi.” „Miért?” – kérdeztem csodálkozva. „Azért, mert a mamája nem szeret engem, és nem akarja, hogy Manóval barátok legyünk” – válaszolta teljes természetességgel. Nem tagadom, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Mivel nem sokat forgolódtam a szülők között, fogalmam sem volt, ki a Manó mamája, és miért nem szereti a lányomat, ám ez a megjegyzés felkeltette érdeklődésemet. Aztán megtudtam, hogy Manó szülei az első Fidesz-kormány propagandakommandójának szellemi irányítói voltak. Akkor szakadt rám először a rémisztő felismerés, hogy ugyanaz a világ készülődik, és ezek tényleg ugyanazok...
Vásárhelyi Mária: Tényleg ugyanazok (Élet és Irodalom, 2016 március 3.)
A centrális erőtér filozófiáját megvalósító, illiberális mivoltát nyíltan vállaló Orbán-rendszer kommunikációs stratégiájának gyökerei a Harmadik Birodalom goebbelsi propagandájához nyúlnak vissza. Ám minthogy az Orbán-rendszer nem totális diktatúra, és az azóta eltelt közel 80 év az infokommunikáció olyan fejlődését hozta, amely a valódi diktatúrákban is lehetetlenné teszi az információáramlás és -csere teljes központi szabályozását, a hasonlóságok nem a megvalósításban, hanem a törekvésekben és módszerekben lelhetőek fel. Mind 1998-ban, mind pedig 2010-ben a hatalmat megszerző Fidesz-kormány legfontosabb teendői közé tartozott az állami pénzekből finanszírozott média – rádió, televízió és hírügynökség – teljes megszállása, a munkatársak közötti politikai tisztogatás gyors elvégzése, az állami média közvetlen kézi vezérlésének biztosítása. A hatalommal nem lojális, magánkézben lévő média egy részét felvásárolták, más részének működését politikai (sugárzási engedély megvonása, frekvenciák szűkítése, hatósági eszközök) és gazdasági (állami hirdetések megvonása, magánhirdetők fenyegetése, megfélemlítés) eszközökkel próbálják ellehetetleníteni. A Harmadik Birodalom médiapolitikájával szemben az Orbán-rendszer kétségtelen pozitívuma, hogy hatalmi szóval közvetlenül nem tiltatja be ellenzéki orgánumok működését, ám egyértelmű törekvése, hogy ellehetetlenítsék ezek létét. A piacot jogállami viszonyok között elképzelhetetlen módon torzítja, hogy a hatalom a legváltozatosabb eszközökkel juttatja versenyelőnyhöz saját médiáját. Ma már képtelenség volna a műsorszórást egyetlen csatornára korlátozni, ám amikor a kormány arra kötelezi a televíziós műsortovábbító cégeket, hogy a csatornakiosztáskor az első hat helyen az állami televízió műsorai szerepeljenek, akkor a néprádió elképzelésére hajazó módon próbálja technikai eszközökkel manipulálni a közönség tájékozódási szokásait...
VálaszTörlésVásárhelyi Mária: A nyelv azé, aki megműveli - Finkelstein = Goebbels 2.0 (Élet és Irodalom, 2016. június 3.)
S a sok-sok, Váésárhelyi Mária által elemzett Finkelstein-Goebbels párhuzamból még kettő:
VálaszTörlés...A Harmadik Birodalom propagandagépezetének működtetői korábban soha nem tapasztalt, meghatározó szerepet szántak az utcai szórólapoknak és plakátoknak. „A Harmadik Birodalom plakátjai mindig egyformák. A fizikai erő, a fanatikus akarat érződött rajtuk. Csupa erő, keménység és mindenfajta gondolat nyilvánvaló hiánya.” (Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve, 87. o.) A köztéri plakátok az Orbán-kormány kommunikációs stratégiájában is kiemelt szerephez jutnak. Simicska Lajos már a kilencvenes évek elején felismerte az utcai plakátokban rejlő óriási üzleti és propagandalehetőségeket, és mire átvették a hatalmat, már az óriásplakáthelyek 90 százaléka cégeihez került. 2010 után a köztéri plakát lett a kormánykommunikáció legfontosabb színtere. Az óriásplakátok segítségével közvetített üzenetek agresszivitása, gondolatnélkülisége, nyelvi és grafikai szegénysége zavarba ejtő: a „Tett az első”, „Csak a Fidesz” „Tisztelet a magyaroknak” „Elég”, Bízz a Fideszben”, „Itt az idő” plakátkampányok grafikai és verbális üzenetei is rímelnek a diktatúrák plakátokon közvetített propagandájára.
Ami a társadalmi kommunikáció egyéb formáit illeti, 1933. július 14-én új törvényt fogadtak el a népszavazásról, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette azt a weimari köztársaságban bevett gyakorlatot, hogy a nép a társadalom életében legfontosabb kérdésekről népszavazást kezdeményezzen. Ehelyett bevezették a népi konzultáció intézményét, amelynek értelmében a kormány saját kezdeményezése alapján konzultálhatott a néppel bizonyos kérdésekről. Népszavazást pedig csak olyan kérdésekről tartottak, amely esetében borítékolható volt a rendszert támogató szavazatok elsöprő többsége. „A népszavazás volt a legnagyobb cirkuszi látványosság, amit Goebbelstől eddig átéltem. Népszavazás a führer politikájáról. Annyira otrombának és ízléstelennek találom az egészet, amennyire csak lehet. A propaganda egészében tiszta cirkuszi látványosság.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 40. o.) A Harmadik Birodalom propagandastratégiájához hasonlóan a népszavazások helyét nálunk is átvette a manipulatív, kizárólag propagandacélokat szolgáló nemzeti konzultáció, amelyből öt év alatt hetet bonyolított le a kormány...
Vásárhelyi Mária: A nyelv azé, aki megműveli - Finkelstein = Goebbels 2.0 (Élet és Irodalom, 2016. június 3.)