Szerző: Madlovics Bálint
2016.05.26.
A politikai kommunikációnak két, egymástól eltérő fölfogása van. Az egyik ügyalapú (issue-based): ez azt vizsgálja, hogy mely ügyek vagy témák napirenden tartása előnyös vagy előnytelen az adott politikus számára. A másikat, amiről hosszabban szeretnék beszélni, történetalapú (story-based) fölfogásnak fogom hívni.
Ennek a központi fogalma nem az ügy, hanem a narratíva. A szó maga azt jelenti: elbeszélés, történet, vagy kicsit költőibb fordításban, „mese”. Persze nem akármilyen mese: strukturált tündérmese, melynek a társadalmi viszonyok és az azokról alkotott ítéletek adják az alapanyagát és a szókészletét. Az egyes ügyeket, tényeket, olykor személyeket is a narratíva metaforikusan használja föl: egy történet szereplőiként pozicionálja őket, szerkesztett, belső szereposztással, irányultsággal, letisztult és átláthatóvá stilizált oksági összefüggésekkel, jellemzően valamilyen – a beszélő politikai céljainak kedvező – kifejlet felé vezető morális tanulságot sugallva.
Ha egy politikai erő egy ilyen „mesét” föl tud építeni, és aztán a választói az abban foglalt összefüggések szerint fogják értelmezni, illetve a helyén kezelni a különböző híreket, akkor lényegében az egyes ügyek és tények elveszítik a jelentőségüket. Ebben tér el igazán a történet- és az ügyalapú fölfogás: az előbbi szerint, mivel a narratívában a szerepek előre le vannak osztva, az a szerint gondolkodó hallgatóság a valóságot annak megfelelően fogja strukturálni, értelmezni – sőt ki is egészíteni saját „tényekkel”, amelyeket, mivel beleillenek a világképébe, épp oly valóságosnak vél, mint az úgymond „igazi” tényeket. Az egyes ügyek tehát nem érdekesek, hisz a narratíva megteremti a saját valóságát. Akár a mesevilággal épp csak ismerkedő kisgyermek esetében, aki naivan úgy gondolja, hogy az általa hallott történetben szereplő lények, a sárkányok és a boszorkányok is szükségszerűen valami valóságelemet testesítenek meg...
ITT OLVASHATÓ
Szilágyi Ákos: A populista I-XVIII. (pdf)
VálaszTörlés