Szerző: Bartus László
2016.05.23.
Levegő után kapkod az író, mit mondhatna, hiszen minden cikke a megoldásról szól. "Józan ész, életösztön, állampolgári büszkeség – ez volna a megoldás", mondja, de azt nem hallják meg ezek az emberek. Aztán azt mondja, mentegetőzésképpen, hogy azért ír a helyzetről, hátha áttörnek szavai a közöny falán, és önérzetre ébred az olvasó. Azt mondja, Bruck András, hogy "azokhoz beszélek, akik még mindig nem látják. Akik még mindig nem fogták fel".
Nem, kedves András, te nem azoknak írsz, akik nem látják, hanem azoknak írsz, akik nagyon is jól látják, nagyon is jól értik. Nem olyan hülyék, mint amilyennek mutatják magukat. Csakhogy, amit te kínálsz, az nem kell nekik. Más éneket akarnak hallani, és megrendelik tőled a nótát. Nem fizetnek érte, de azért rendelnek. Olyan nótát rendelnek, ami kedves a füleiknek. Nem az igazi megoldást keresik, hanem a bódító hazugságokat. Azt várják, hogy valaki mondja meg, hogyan oldódik meg minden, nélkülük. Anélkül, hogy nekik bármit is tenniük kellene. Azt mondd meg, hogyan hullik valami az ölükbe.
Jegyezd meg, kedves barátom, azok az emberek, akik tőled a "megoldást" követelik, az Orbán-rendszer legerősebb támaszai. Rájuk épül a rendszer, a jellemtelen emberekre, akik mindig mindent mástól várnak, akik sunyítanak és lapítanak, akikben annyi önérzet és becsület nincs, mint egy ökörszemben. Akik a kész megoldást rendelik meg nálad, amihez nekik egy ujjal sem kell nyúlniuk, amihez nekik semmit nem kell kockáztatniuk. Megtarthatják a röhejes állásukat, a nevetséges fizetésüket, amit annyira féltenek.
Ezek az emberek a Facebookon hősök és nagyszájúak, amúgy amikor kilépnek az utcára, meghunyászkodnak, az agyuk átvált, hogyan tudnának a rendszerben valahogy jobban érvényesülni. Előre jutni, a motyót megtartani, ha az sincs, akkor hazudozni, hogy nekik meg kell élni, miközben úgy szórnak el mindent a semmiért, mint a pinty. De amit azonnal féltenek, ha a szabadságért kellene kockára tenni. Te elhiszed András, hogy ezek rendes emberek, mert nem látod őket napközben, hogyan gazsulálnak, milyen sima a nyelvük, hogyan alkalmazkodnak. Aztán visszaülnek a számítógép mellé, hogy számonkérjék rajtad a "megoldást"...
ITT OLVASHATÓ
Bruck András: A félelem rabjai (Részlet - Élet és Irodalom)
VálaszTörlés...Az, hogy a miniszterelnök mit tehet meg és mit nem, Magyarországon már nem a törvényeken, az Országgyűlésen, az alkotmányon, az Alkotmánybíróságon, az Állami Számvevőszéken, a legfőbb ügyészen vagy a köztársasági elnökön múlik, hanem kizárólag az ő kénye-kedvén. Ennyire korlátlan, megkérdőjelezhetetlen hatalma talán még Rákosinak sem volt, de Kádárnak biztosan nem. Orbán szó szerint bármit megtehet. Ha akarná, tadzsik emlékparkot építtethetne az Oktogon közepére, és semmi nem akadályozná meg ebben. Egy hét alatt minden engedélyt megkapna hozzá – mert a törvényesség látszatára egyelőre még adnia kell. Közben a magyar állam és annak intézményei alatta pont olyanná váltak, amilyen ő maga, és ez minden állampolgárra egyformán életveszélyes.
De történhet bármi, lehetetlen mozgásba hozni a társadalom önvédelmi mechanizmusait. Nem és nem jön „a vihar az ész felől”, miként Tarr Béla időn, világon túli és meggyőződésem szerint Magyarországról szóló filmjében, A torinói lóban hangzik el. Pedig nem olyan rég itt még mindenki arról fantáziált, hogy pár éven belül Ausztria leszünk, most meg a főnök Kazahsztánban kilincsel egy kis plusz melóért az övéinek. A látszat kedvéért különgépen megy vele még száz ember is, mintha csak egy ipari nagyhatalom miniszterelnöke lenne. Közben a keze között apránként morzsolódik fel az ország, az EU-pénzek és a nemzetközi cégek nélkül már most egy harmadik világbeli porfészek lennénk.
De ő ezt pontosan így is akarta, 2002-es bukása után nyolc éven át ezt tervezte. Már akkor tudta, hogy ő nem fog beszállni a jólétért és szabadságért versengő demokratikus pártok és nemzetek küzdelmébe. Szisztematikusan megvalósított gonosz programjának minden eleme ugyanabba az irányba mutat: előre kiszámítottan viszi az országot a semmi, a lassú pusztulás felé. Ilyen rosszul egyszerűen nem lehet kormányozni, másképp, mint szándékosan nem lehet tízből kilencszer a társadalom legalapvetőbb igényei ellen dönteni. Nem lehet a nemzeti prioritásokat annyira durván véletlenül felcserélni, miként a miniszterelnök teszi. Semmi nem épül, amire szükség van, és minden, amire nincs. Ennél pénzfeldobással, a döntéseket fej vagy írás alapon meghozva is lényegesen jobb minőségű lehetne az életünk.
Még sincs egy nyikkanás sem. Mintha mindenki beletörődött volna, hogy mi, magyarok ennyit tudunk. Már senki nem hiszi, hogy az ország képes akár csak egy közepes európai szintig eljutni. És való igaz, a magyar társadalom nagyjában-egészében valóban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az alávetettség és engedelmesség kultúrájából átlépjen a sikeres nemzetek autonóm életformájába. Elhitette magával, hogy ha fizikailag nem fogoly, akkor már szabad is, holott a szabadság mindenekelőtt elmeállapot. Ezért hiába utazhatsz, vállalkozhatsz, szavazhatsz, ha a lelkedben, szellemedben rab maradtál. Ha a hatalom azt tesz veled, amit akar. És már senki nem beszél többet karnyújtásnyira képzelt osztrák életszínvonalról, a magyarok elégedett pincérek, kétkezi munkások Ausztriában. A többség most már beéri azzal, hogy macera nélkül bármikor kimehet a Shopping City Südbe, örül, ha valahogy ki tudja szorítani a gyerek drága mobilját, luxusnak pedig ott van neki egy Erzsébet-utalványos wellness-hétvége...
...Ennyi maradt az álomból, és ennél többre, jobbra belátható időn belül még más kormánnyal, más miniszterelnökkel, mindent újrakezdve sem lesz esély. Mert nincs tiszta lap. Nagyon sokáig fogunk még fizetni ezért a negyedszázadért, az Orbán-évekért, s benne a mi magunk sötét szerepéért. Aki az ellenkezőjét állítja, az nyilván politikusnak készül. Lemaradásunk immár végzetes; már nincs itthon elegendő versenyképes agy, elpárolgott az emberi motiváció, az ország elpazarolta, felélte felzárkózási tartalékait. Régóta semmibe nem fektet be, ami az előrejutáshoz szükséges. Se emberbe, se tudásba, se gépbe, se technikába. A kormánytagok sufnikat, disznóólakat avatnak, nem high-tech vállalatokat. A sikeres vagy emelkedő nemzetek kulcsszavai, amelyek nélkül nincs életképes ország: technológia, kutatás, innováció, nálunk nem létező fogalmak. A hatalom emberei, mint afféle afrikai császárok, önkívületi állapotban költik a száz- és ezermilliárdokat, az adófizetők pénzét, amelynek minden forintjával el kéne tudniuk számolni, az ország jövője iránti teljes közönnyel szórják szét. Mindezt elmondhatnák a közgazdászok is, egy hosszú asztal mögött ülve, sok-sok magyar és külföldi kamera jelenlétében, de nem mondják. Biztosan tapintatból, nem akarnak senkit elkeseríteni. Így felzárkózás és nemzeti büszkeség helyett maradt a demoralizáló szégyen. Egy nép, amely negyedszázada azt gondolta, hogy többé semmi nem állhat gyors felemelkedése útjába, most kénytelen szembenézni önmaga tehetetlenségével, bénító fogyatékosságaival. De legalább szembenézne vele.
VálaszTörlésMindenhol látni az elszánt igyekezetet, amivel az emberek megpróbálják normálissá átalakítani az abnormálist. Az utcán egykedvűen kerülgetik a mind nyilvánvalóbb nyomor hús-vér hirdetőoszlopait, a kávézókban csak azért is drága löttyökre költik szánalmas fizetésük utolsó filléreit, a facebook meg valóságos életorgia, néha olyan, mint egy Cézanne-tárlat: gyönyörű tájak, virágcsokrok, virágzó kert, egy csésze reggeli kávé, húsok, sütemények – egymást nem ismerő ismerősök efféle fotókkal tudatják mindenkivel, hogy náluk minden rendben, az ő életük a hatalom rájuk zúduló szemétkedései közben és ellenére is zavartalan. Olyan az egész, akár a Titanic, amely már süllyedt, a felszakadt hajófenéken át ömlött be a tengervíz, de a zenekar csak játszott tovább... Magyarország is süllyedő hajó, és nem látni, mi menthetné meg. Az igazságtalanságot és becstelenséget aktív ellenszenvvel megtámadó fiatalok tömege nélkül nincs egészségesen működő modern, demokratikus nemzet, Magyarországon pedig legfeltűnőbben éppen a másutt politikailag virulens fiatal korosztályok léptek ki a közéletből. Egy rohamosan hanyatló országban a legpotensebb korosztályoknak kizárólag a facebookon jelen lenni, szánalmas banalitások, falvédő trivialitások mögé elbújni, infantilizálódva lájkokat gyűjteni az elbutulás megrázó jele.
Menekülés? Alighanem. De vajon sikerülhet-e? Elválasztható-e az egyén sorsa az országétól? Lehet-e jó nekem, ha az országnak nem jó?
...A dolgok mára odáig fajultak, hogy egy elvben többpárti parlamenti demokráciában nem a demokratikus intézményeken, hanem egyetlen emberen múlhat a következő három év és Orbán Viktor sorsa. Hogy egyáltalán túléli-e saját rendszere folytatódó leépülését? És ha igen, hátralévő idejében még átépítteti-e magának a Várat, a lánya és a veje villanykörtecserékből bekerül-e a három leggazdagabb magyar család közé, és hogy immár teljes Fejér megye egyetlen helyrajzi szám alá kerül-e a felcsúti, Rákóczi utca 106. alatt lévő miniszterelnöki lakóingatlannal és az abból nyíló magánstadionnal...
VálaszTörlésTarr Béla: A torinói ló (2011) - Monológ
VálaszTörlésSzilágyi Ákos: A populista - A politikai varázsmese morfológiája I-XVIII. (pdf)
VálaszTörlés