Szerző: Pályi Márk
2016.05.15.
Közhely, hogy az iskola csupán látszólag szól a szó szoros értelmében vett tanulásról. Nem csak Ladányi János szociológus professzortól tudhatjuk, hogy az iskolában a gyerekek egymástól tanulnak a legtöbbet, ennél ugyanis jóval többről van szó. A Majorban tényleg megvalósul az ókori polisz fölfogása, ahol mindenki lát mindenkit, az egy a sokat és a sok az egyet is, Hannah Arendttel szólva „ahol úgy jelenek meg mások számára, ahogy mások az én számomra, ahol az emberek nem csupán mint más élő vagy élettelen tárgyak léteznek, hanem határozottan elősegítik egymás megjelenését”. A polisz körülményeinek egyik feltételét éppen az adja meg, hogy – legalábbis itt, Budán – a gimnazistáknak nem kell dolgozniuk; a szülők töltik be azt a szerepet, amit az antik Athénban a rabszolgák: napi erőfeszítésükkel megkeresik a kenyeret, s a diákok túlnyomórészt csak a háztartás sötétjében találkoznak velük. A politikai életük viszont (amely egyedül valós politikai élet, az országé ezt távolról se közelíti) az iskolában zajlik, és csak az ilyen öncélú, nem a kiszámítható érdek mentén zajló cselekvés ruházhatja föl igazából nagysággal az embereket és bontakoztathatja ki bennük azt, ami az állattól igazán megkülönbözteti őket. Itt mindenkinek lehetősége van belépni a nyilvános térbe, ez azonban, a „tág nyilvánosságtól” eltérően, nem távolítja el őt azoktól, akik nézik, és nem mediatizálja a jelenlétét; ellenkezőleg, láthatóbbá teszi és közelebb hozza a többiek számára. Ez a szabadság feltétele, ami csak az előbb vázolt gimnáziumi keretek között válhat intézményesen lehetségessé.A hangsúly itt az intézményesen van – életünket persze sokféleképpen alakíthatjuk, és időről időre beemelhetjük a keretei közé a cselekvést, a kötelezettségeink azonban ezt nem teszik tartósan lehetővé. Ugyanígy kerül a hangsúly a szabadságra is – a lakosság tagjaként eltöltött életünkben, amit tévesen „világnak” nevezünk, lehetőség van a boldogságra, a szabadságra azonban már sokkal kevésbé. A boldogság ugyanis nem azonos a szabadsággal, hanem azt a morális mintáknak és egyéb elvárásoknak való megfelelés adja meg – legyenek azok külső értékek vagy belső szükségleteink. Boldogok lehetünk tartósan, pont annyira, amennyire sérültek is lehetünk tartósan; a szabadság kereteivel ennyire permanensen azonban nem rendelkezhetünk.
Persze, az iskolában is megkötésekkel áll rendelkezésünkre ez a szabadság: az intézmény nem csak teret ad a cselekvésnek, hanem szerződésben is állunk vele, ez biztosítja a cselekvésünk értelmezhetőségét (keretek nélkül ugyanis, bármit csinálunk, értelmetlenné válna), de ez is korlátozza. Az iskola kereteinek való megfelelés pedig ugyanúgy boldogsághoz vezet, mint a felnőtt életünk szabályainak betartása. Mint minden boldogság, ez is tulajdonképpen a fogság boldogsága, vagy ahogy Kertész Imre mondaná, „a koncentrációs táboroké”. Ami igazán akkor válik láthatóvá, amikor az érettségi után egyedül a hiánya marad. Az iskola ezzel a kettősségével ugyanúgy a halálra tanít bennünket, ahogy annak idején Kertészt is – saját megfogalmazása szerint – a koncentrációs táborra készítette föl. De itt a halott időben a gondolkodók és az alkotók utólag megörökíthetik a cselekvés élő pillanatait...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.