Szerző: Lisa
2016.04.18.
Sose hittem, hogy ez velünk megtörténhet. Mindig úgy hittem, hogy az élet olyan embernek ad beteg gyermeket, aki azt el bírja viselni. Magamról ezt nem tudtam elképzelni. Tudtam, hogy van bohócdoktor a kórházakban, de amikor az én gyermekemnek vicceskedett, akkor úgy éreztem, hogy ez nem az én életem.
A történetünk a következő: 13 éves fiú, az elmúlt pár hétben sokkal több folyadékot fogyasztott (ez az egyik jele a cukorbetegségnek), de mivel nem kisgyerek és kiszolgálta magát, különösebben nem foglalkoztam vele, hogy mennyivel többet iszik, mint régebben, meg talán struccpolitikát is folytattam, hogy ez nem lehet cukorbetegség miatt. Aztán úgy hozta a véletlen, hogy egy hétvégét együtt töltöttük egy cukorbeteg ismerőssel, akinek volt cukormérője. Éhgyomorra 13,8. Szerintem ezt a számot sose felejtem el. Első munkanapon kórház, befekvés, még aznap inzulin. A második inzulint már nekem kellett beadnom. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor a saját gyerekét meg kell szúrnia és tudatosul benne az, hogy ez egy életre szól.
A kórházban egy hetet töltöttünk és rengeteg információval érkeztünk haza, de nem úgy jöttünk ki a kórházból, hogy hurrá, megyünk haza, meggyógyult a gyerek! Hanem úgy, hogy innentől kezdve nekem kell megoldani, az én felelősségem. Talán nehezebb, mint egy újszülöttel, főleg, hogy ilyenkor már az az érzés, hogy túl vagyunk a kisgyerekes éveken, nagyobb a lazaság. Helyette most időre kell enni, számolni, mérni a szénhidrátot, reggel 6-kor kelni, éjszaka cukrot mérni, inzulint beadni a megfelelő időben, éppen ahol vagyunk. Helyzeteket kezelni, ha alacsony vagy magas a cukorérték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.