"NE SIRASSATOK MINKET!" - EGY AUTISTA EMBER LEVELE SZÜLEIHEZ

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Kettős Mérce
2016.04.02.

A szülőktől gyakran hallani azt, hogy amikor megtudják, hogy autista a gyermekük, az a legtraumatikusabb dolog az életükben. A nem-autista emberek az autizmust tragédiának látják, a szülők pedig gyermekük és családjuk minden egyes életszakaszára újra és újra csalódással és gyásszal reagálnak.

Csakhogy ez a gyász nem a gyerek autizmusából fakad. A szülők az elképzelt, majd elvesztett 'normális' gyermeket gyászolják, akinek az érkezésében reménykedtek. A szülők hozzáállása és elvárásai, plusz a különbség aközött, amilyennek szerintük egy gyereknek egy bizonyos életkorban 'lennie kell', meg aközött, amilyen fejlődésen a valódi gyerekük keresztülmegy – ez így mind együtt sokkal több stresszt és fájdalmat okoz nekik, mint az autista emberrel való együttélés gyakorlati problémái.

Valamilyen mértékű gyász persze természetes része a folyamatnak, amely során a szülők megemésztik, hogy nem jön létre az a szülő-gyerek kapcsolat, amire számítottak. Viszont a – fantáziájukban élő – normális gyermek miatt érzett gyászt el kell választani attól, hogy a szülők hogyan viszonyulnak a valóban létező gyermekükhöz: az autistához, akinek szüksége van a felnőttek támogatására, és aki igenis képes ezen felnőttekkel tartalmas kapcsolatokat kialakítani, ha megkapja rá a lehetőséget. Ha továbbra is arra koncentrálnak, hogy mekkora tragédiának élik meg a gyermekük autizmusát, az rájuk és a gyerekre nézve is káros, és eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy egy elfogadó és kölcsönösségen alapuló kapcsolatot alakíthassanak ki egymás között. Saját maguk és a gyerekük érdekében tehát azt javaslom a szülőknek, hogy radikálisan értékeljék át saját magukban, hogy mit is jelent az autizmus.

Meghívom hát önöket, hogy nézzék meg jobban a mi autizmusunkat, és a saját gyászukat is – egy másik nézőpontból...

ITT OLVASHATÓ