Szerző: Hajnal Márton
2016.04.21.
Iliász (fotó: Eöri Szabó Zsolt) |
Rövidre vágott kritikákban és két részben adunk számot arról, mit láttunk a III. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón.
Az idei első külföldi produkció máris belevágott a dolgok közepébe. A MITEM témája ugyanis ezúttal a klasszikusok feldolgozása, és ebben a kontextusban Stathis Livathinos görög rendező Iliásza nem csak azért érdekes, mert a létező legnagyobb klasszikushoz nyúlt, hanem mert az előadása rögtön fel is veti azt az alapvető kérdést, hogy mi értelme vanannak, ha egy kortárs rendező régi szövegekhez nyúl. Mert ha a cél pusztán az, hogy csodával határos módon színpadra zsúfoljuk a teljes antik eposzt, akkor az előadás jól teljesített, bár a hossza egy-két tapasztaltabb nézőt így is kikezdett. Ha azonban meg kéne mondani, hogy mi volt az ezen túlmutató cél, akkor nehéz fába vágnánk a fejszénket.
Az előadás a Nemzetiben megszokott költői formanyelv mintájára félhomályban és füstben indul, azonban hamar megjelennek a humoros, ironikus árnyalatok is. A szereplők sokszor meglepően emberiek, a lelkiviláguk láthatóvá válik a színpadon, ahogy a halandók közt járó és sorsukért felelő istenek is. A csaták szórakoztatóak, a színpad érzékletes és látványos, mégis, a tanulság erőtlen belepasszírozása az előadás végén hiábavaló kísérletnek tűnik arra, hogy Homéroszt tényleg a kortársunknak érezzük.ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.