Szerző: Blogosz
2016.04.24.
Ó, milyen édes kis gyerek – állapítom meg, ahogy elhaladok mellette. A kisfiú a kihalt utcán egyedül játszik. De ez egyáltalán nem zavarja, nagyon jól elvan. Mily' gyermeki ártatlansággal tesz-vesz ott az út szélén, a fűben, mennyire jól érzi magát saját kozmoszában. És már messziről meglát, néz, ahogy közeledem, majd amint odaérek hozzá, egyenesen rám tekint, és kérdez valamit. De nem hallom, hogy mit, mivel épp tekerek, és csak elhúzok előtte.
Vajon mit akart megosztani ez a kicsi? Vajon mi az, ami ezerszínű kis világában most előtérbe lépett, és szivárványos lelkületében annyira fontossá lett, hogy nekem is kommunikálni akarja? Bizonyára valamilyen fantáziadús, aranyos, játszi közlés, vagy épp nyiladozó értelmével a világra komolyan refektáló, ismeretet kérő dolog. Meg aztán – fut még át az agyamon – azt sem tehetem meg, hogy csak így elsuhanok mellette, semmire sem méltatva őt. Hiszen amúgy sincs rajtunk kívül senki más ezen az utcán, a város szélén, ami már inkább falusi környezet – és akkor még én is, az egyetlen ember, akihez fordulhatott e pillanatban, szó nélkül menjek tovább? Nem szabad.
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.