Szerző: Benedikty Béla
2016.04.10.
Hagytam elterjedni magamról azt a sokaktól megkülönböztető tulajdonságot, miszerint én annyira kedvelem a nőket, hogy ez a vonzalom már-már feminizmusnak is nevezhető.
Van benne valami. Most sem akarom cáfolni, csak talán finomabb árnyalatokat festenék a képre. A feleségem (akit különben szívesebben nevezek a két fiam mamájának, bár ez kétségkívül körülményesebb) lapozgatott a tévéadók között, és egyszer csak kihívott a szobámból, hogy mutatna valamit. Ilyenkor rosszat sejtve megyek a televízió képernyője elé, pedig szokott ő mutatni szépet, kedveset, érdekeset is.
Most egy zöld holmiba öltözött nőt mutatott, az illető beszélt valamiről, de meglátni és teljesen jelentéktelennek találni egyetlen pillanat műve volt, ilyenkor az én kitűnően működő szervezetem úgy löki vissza az alattomosan támadó traumát, hogy felhúz egy szinte áthatolhatatlan falat a jelenség elé, nem engedi eljutni hozzám annak semmilyen megnyilvánulási formáját. Azaz például hallom, hogy beszédjellegű hangokat bocsát ki, de nem értem, látom, hogy mozog, de nem tudnám leírni, mit tesz, még azt sem, ül-e vagy áll. (Pilinszky János nevezetű régen meghalt barátom azt mondta, így sikerült viszonylag sérülésmentesen /mármint lelki sérülésmentesen/ túlélnem a börtönt, ő is valami ilyesmit próbált, neki nem mindig sikerült.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.