Szerző: Göbölyös N. László
2016.04.10.
Áll egy Ember a színpadon, jól ismert sudár alakja, frizurája, gitározik és énekel. Szépen, tisztán penget, nem virtuóz módon, de nem is várja tőle senki. Énekel, kicsit fátyolosan, hang nélkül, de mi az a hang?
Áll egy Ember a színpadon, gitározik és énekel, és hiszünk neki. Mindazok, akik ott vagyunk, 12 ezren, és akik nincsenek itt, de értik, érzik őt, aki igyekezett mindig igazat mondani, és sosem volt, sosem lesz játéka mindenféle szélnek. Mindazok, akik sosem fognak megváltozni vezényszóra, és akiket hiába próbálnak az ugyanazok beterelni egy elkerített karámba. Mindazok, akiknek vannak filléres emlékeik, akik szeretnék, ha drága kis SZIGüket még sokáig nem vonnák vissza véglegesen. Azok vagyunk, akik ma is megkérdezzük Párunktól, Szeretteinktől, hogy mit tehetünk értük, és tudjuk, hogy ők is ott lesznek mellettünk. Azok vagyunk, akik magukban hordozzák ifjúságukat, és most eljöttek felidézni, bepótolni és megerősíteni azt, ami megmaradt belőle.
Áll egy Ember a színpadon, gitározik és énekel, közben a maga csendesen gyilkos humorával, máskor keserű iróniával vet oda apró észrevételeket közállapotainkról, közerkölcseinkről és egyéb közeinkről, és mi hol őszinte nevetéssel, máskor egyetértő tapssal jelezzük, hogy vettük a lapot, a fene egye meg, miközben tudjuk, hogy sajnos önmagunkon is nevetünk, mert mi is hagytuk, hogy így legyen. Aztán jön egy váratlan tapsvihar: „Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék/Akárhonnan jönne, bárkit beengednék.” Régebben a „lánckeréknél” jött be a tüntető taps… Az utolsó versszakot persze közösen suttogja a tömeg. Mint Árpi bácsi temetésén, amit gyorsan elnémított a közmédia…
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.