Szerző: Norvégminta
2016.04.22.
“Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki (…) És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége.” – tudjuk meg a halálra felkészült, 46 éves, rákos Birtalan Balázs szövegéből a Magyar Hospice Alapítvány és a verbatimszínházi előadásairól ismert PanoDráma együttműködésében létrejött színdarabból. A rák és a halál között sokszor egyenlőségjelet teszünk, bár sokan felgyógyulnak ebből a betegségből, amiről betegek és hozzátartozók, orvosok és ápolók sokszor nem tudunk őszintén beszélni és kérdezni. A Hospice Alapítvány által készített 15 mélyinterjú, valamint az alkotók által készített hét mélyinterjú, tucatnyi kisinterjú, illetve internetes blogokon és egyéb felületeken talált anyagok részleteiből a PanoDráma alkotócsapata által szerkesztett előadásban számos olyan történetbe, félelemmel, fájdalommal, sőt örömmel és humorral teli pillanatba kaphattunk betekintést – amelyet legtöbbször elhallgatunk. Pedig ha mernénk nyíltan kommunikálni egymással, azzal a betegségből való gyógyulás és a halál elfogadása is könnyebb lehetne mindenki számára. A rendhagyó előadás után szakértők és érintettek beszélgettek a témáról, amelyet sokan még mindig tabuként kezelünk.
A 90-es években még bevett gyakorlat volt Magyarországon, hogy a rákos betegekről két zárójelentés készült. Egy a betegnek, tele hazugságokkal, a másik az orvosnak, a fájdalmas igazsággal — tudtuk meg az előadást követő beszélgetésen Pilling Jánostól, az „Orvosi kommunikáció” könyv szerzőjétől. Bár az orvosok munkájuk során számtalan nehéz kommunikációs helyzetben vesznek részt, a Semmelweis Egyetemen csupán 2004 óta tanítanak a medikusoknak kommunikációs ismereteket. Az orvosoknak a szakma és a társadalom elvárásainak megfelelően mindig harcolniuk kell a gyógyulásért, a betegek gyógyításáért. Mi van azonban akkor, amikor erre már nincsen remény? Hogyan ismerhetik be ezt a betegnek úgy, hogy egyúttal támogatást is nyújtsanak neki a rossz hír feldolgozásában? És mi a helyzet a betegekkel, akik még ha munkájukban és magánéletükben magabiztosan kommunikálnak is, és kiállnak magukért, mégis legtöbbször gyermeki hozzáállással, alárendelt pozícióból fordulnak a nagy fehérköpenyeshez. Ebben a hierarchikus viszonyban nagyon nehéz jól kommunikálni, a beteg és az orvos is frusztrálttá válik az egymással való találkozástól, és elzárkózik attól, hogy partnerként kommunikáljon egymással. A cél pedig az, hogy a rossz hírt se csak egyoldalú közlés formájában adja át az orvos, hanem olyan beszélgetés keretében, amely arra sarkallja a beteget, hogy merjen kérdezni. Sokat jelent az a mondat is, hogy „Valamiben tudok segíteni” — állítja az évtizedek óta onkológusként dolgozó Ruzsa Ágnes...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.