2016.04.04.
Tartozom egy vallomással Kertész Imrének. Ezt személyesen is szerettem volna neki elmondani, mert volt rá halvány esély az elmúlt évben, hogy találkozzam vele, de sajnos erre nem került sor.
Kertészről először huszonkét éves koromban hallottam, a Nobel-díj kapcsán. Noha neves gimnáziumba jártam, ismert és jó nevű irodalomtanárunk volt, Kertész mégsem volt a tananyag része. A Sorstalanságot nem olvastam el, amikor szinte mindenki arról beszélt; és az azt követő „imrekertészezés” is csak halk háttérzajként jutott el hozzám. Egyedül azon gondolkodtam el, hogy ki lehet az, aki egy világhírnevet hozó díj kapcsán ilyen óriási vitát képes kiváltani.
Sok évvel később egy könyvesboltban megláttam Az angol lobogó egy kicsi, barna kötésű, nagyon kézreálló példányát, és megvettem, puszta kíváncsiságból. E pillanattól kezdve gyűjtöm Kertész munkáit, és ezóta ragad el mindig a rácsodálkozás és a megértés öröme, amikor Kertész sorait olvashatom. Az angol lobogót nem tudtam letenni, egy lendülettel végigolvastam, és azonnal elkezdett érdekelni; ki lehet az az ember, aki így tud írni a családomban nagyon sokáig tabunak számító ötvenes évekről és '56-ról.
Kertész Imre írásai elementáris erővel hatnak rám a mai napig: nem tudom, ennek mi lehet pontosan a magyarázata, de minden alkalommal úgy érzem, hogy találok valami olyat a szövegekben, amely érdemben hozzájárul a személyiségemhez. Mindezt annak ellenére állítom, hogy nem mindig értek vele egyet, sőt néha kifejezetten felháborodok és mérgelődök azon, amit és ahogy ír. Ez lenne a katarzis?
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.