Szerző: Göbölyös N. László
2016.03.31.
Egészen 2001-ig csak hallottam Kertész Imréről, de egyetlen sorát sem olvastam. Abban az évben Párizsba küldött ki a hírügynökség, tudósító-helyettesnek és Kolléganőm könyvespolcán láttam meg a Sorstalanságot. „Nagy élmény lesz, olvasd el” – ajánlotta. És valóban: két este elég volt hozzá, hogy beigya agyam ezt a regényt, amely nemcsak a téma feldolgozásában megdöbbentő, hanem formájában és nyelvében is. És az is, hogy ilyen mondatokat le mert írni egy „holokauszt-regényben”, mint a fenti. (Nincsenek véletlenek. Most, hogy ezeket a sorokat írom és idézeteket keresek az írótól, éppen ennél a részről nyílt ki a Sorstalanság).
Alig egy évvel később Rómában voltunk Párommal, éppen a Nobel-díjak hetében, és barátunk autójában, az olasz hírekből hallottuk, hogy Kertész Imre kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, ami magyar írónak eddig még soha nem sikerült. Persze, hogy nagyon örültünk, és büszkék voltunk, hogy egy honfitársunkat díjazta a nagytekintélyű stockholmi akadémia. Arra már kevésbé voltunk büszkék, amiket hazatérésünk után olvastunk és hallottunk azoktól, akik csak „Imre Kertészként” emlegették és kétségbevonták magyarságát. Többnyire olyanok, akik egy szabatos mondatot alig tudnak megfogalmazni állítólagos anyanyelvükön. És beleborzadtunk, hogy Magyarországon még mindig itt tartunk…(Ugyanez megismétlődött az idén a Saul fia Oscar-díja kapcsán, szerencsére a világméretű siker többé-kevésbé elnyomta ezeket a förtelmes hangokat)...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.