Szerző: Benedikty Béla
2016.03.21.
Valahol írtam már, jó barátságban voltam (nem ápoltam, voltam) Kocsis Sándorral, szerintem minden idők legnagyobb magyar futballistájával, tőle tudtam az akkori szövetségi kapitány alapmondatáról: az mindegy, hány gólt kap a védelem, a lényeg, hogy a csatársor legalább eggyel mindig többet rúgjon.
Annak az aranycsapatnak kiváló volt a védelme, pedig igazi klasszis csak egy volt benne, a balhátvéd Lantos. De például Lóránt olyan érzékkel helyezkedett a maga területén, és úgy takarított el mindenkit, aki azon keresztül akart jutni, hogy sokan őt is nagy játékosnak tartották.
Egy bizonyos: ők nagyon tudtak bekkelni...
A bekkelés a 20-21. századi magyar nyelvhasználatban a semmittevést, a tűrést, az alázatos sunnyogást jelenti.
Az időközben megborotválkozott és torzra hízott vidéki futballista ezúttal kivételesen pontosan fogalmazott: ezt tényleg kibekkelte. Nem tett semmit, nem is tehetett, súlytalan szegény a hatalmas gyomrával együtt, csak ő hiszi, hogy tényező.
Mielőtt elfelejtenénk - nagyjából 1300 "idegen" betelepülését bekkelte ki, ez volt a "nagy veszély". A faluban, ahol lakom (nem nagy falu) ennyien laknak a külterületként nyilvántartott részen. Népsűrűségi adatként kezelve ezt a "nagy veszély"-t egy számszakilag kifejezhető, de lélekszámban értelmezhetetlen adatot kapunk: ennek a tömegnek a befogadása 0,013-del (azaz 13 ezreddel) növelné kies hazánk lakosait négyzetkilométerenként.
Meddig tűrjük még ezt a pöffeszkedő alakot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.