A TANÁRSZTRÁJK ÉS A SZAKSZERVEZETEK CSŐDJE

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: TGM
2016.03.23.

Avval érvelni a polgári engedetlenség ellen, hogy nem törvényes: értelmetlen dolog, hiszen a polgári engedetlenség lényege a törvényszegés, az erkölcsi okokból elkövetett, erkölcsi célzatú, erőszakmentes és nyilvános (arccal, névvel elvállalt), közérdekű törvénysértés. Elkövetői e tettüket erkölcsi kötelességteljesítésnek tartják. Mások ennek az értékében, illetve a tett autentikusságában (őszinteségében, transzparenciájában, azaz átláthatóságában) kételkedhetnek. Ezt meg lehet, meg szabad és meg is kell vitatni.


Polgári engedetlenség nélkül a demokrácia (a senkit ki nem záró népuralom/néphatalom) semminő fajtája nem képzelhető el. (Igaz ugyan, hogy a modern, pláne a kései  kapitalizmusban legföljebb a demokráciának pár eleme észlelhető csupán, és a félperifériás, kelet- és dél-európai, harmadik világbeli kapitalizmusváltozatokban még ennél is kevesebb. A többpártrendszerű, ún. szabad választások önmagukban nem jelentenek demokráciát; az igazi demokrácia „közvetlen” demokrácia; a képviseleti kormányzat viszont közvetett és hierarchikus, tehát egyáltalán nem demokratikus, ha jóval kellemesebb is a tekintélyelvű, zsarnoki vagy diktatúrás rezsimeknél. A demokrácia: önkormányzás, autonómia. Az ókorban egylényegűnek tekintették az egyenlőséggel [iszonomia], minden honpolgár egyenlő, szimmetrikus politikai pozíciójával.)


A magyarországi szakszervezetek – szemben történeti funkciójukkal, szemben legszebb hagyományaikkal – magára hagyják, de beszéljünk magyarul: elárulják a tanármozgalmat, a magyarhoni társadalomtörténet egyik legszebb ellenállási alakzatát. Nem aljas szándékból (én a szakszervezetek aktív támogatója voltam, és nem tételezek föl ilyesmit), hanem láthatólag teljes értetlenségből.


A honi szakszervezetek a legreakciósabb típusú, legelnyomóbb, legnépellenesebb (azaz a kelet- és dél-európai, félperifériás) kapitalizmus körülményei között, ahol féken kell tartani azokat, akik kihúzták a globális gyufát, megtanulták, hogy az ellenállás gyakorta céltalan; a lobbizás és az alkudozás azonban néha szerény eredményekhez vezet. Ennek folytán elvesztették befolyásukat meg tagságuk zömét, s így egyre inkább az igazgatóságtól (amelyet valamiért „menedzsment”-nek illik nevezni, mintha ez változtatna a górék természetén) meg az állam különféle intézményeitől, pl. a kormánytól függenek. Oly mértékben működnek együtt a tőkés érdekképviseletekkel (amelyeket „munkaadói [?!] szervezetek”-nek illik becézni), ami még a korporatív, „katolikus” fasizmusokban (Mussolini, Franco, Salazar, Dollfuss, Imrédy) is kínos föltűnést okozott volna. Ez a vereség következménye, nem a gyávaságé.


S amikor elkövetkeznék az ő pillanatuk, nem ismerik föl, nem értik, szembefordulnak vele. (Időközben a PDSZ mintha észhez tért volna.)


ITT OLVASHATÓ