Szerző: Zétényi Tamás
2016.02.20.
Egy, a nyolcvanas éveik közepén járó pár – 65 éve házasok – zongoráznak. A kezeik, amelyek simák, fényesek és nem ráncosak – mintha csak az évtizedek nem nyomot hagynának rajtuk, hanem ellenkezőleg, megtisztítanák őket – nem annyira játszanak a billentyűzeten, mint inkább csak hangzásokat varázsolnak elő belőle. Játékuk feloldja a különbséget közöttük és a hangszer, illetve egymás között is. A karjaik keresztbe-kasul fonódnak, mintha a négy kéz egyetlen játékosé lenne; a gesztusaik, és a tátott szájú rácsodálkozás és odaadás a zenéért (ami a férj zenéiből, illetve az ő Bach átirataiból összeállított sorozat), a mosolyaik egymásra, mind-mind megejtően hasonlóak. Még külsőleg is hasonlítanak, a szemüvegeikkel, rövid, szürke hajukkal, vagy a testtartásukkal a zongoránál. Amit itt láthatunk az egy privát, intim zenélés, ami egy csoda szintjére van emelve. Ez az egyik kincse a 20. és 21. századi zenének.
The New Yorker:
Nem volt még olyan zeneszerző, aki ennyire meggyőzően közelítette meg az elmúlás érzetét. A zene mégis tovább szól, tele sírással, nevetéssel, moraljó hangokkal, mintha csak egy zenélő dobozt hallanánk, amelynek egyes darabjai már nem mozognak. Végezetül Kurtágék Bach “Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit” kantátájának a nyitótételét játszották, ami – hogyan is mondhatnám – az egyik legszebb dolog, amit valaha hallottam.
ITT OLVASHATÓ
8. Waltz
VálaszTörlés