Szerző: Göbölyös N. László
2016.02.29.
Másodszor fordul elő, hogy játékfilm-kategóriában Magyarország hozhat haza aranyszobrot (azért ne feledkezzünk meg Rófusz Ferenc nagyszerű animációs filmjéről, A légyről sem). Külön öröm, hogy egy olyan fiatal alkotóról van szó, aki jószerével előzmények nélkül robbant be a filmes köztudatba (most különösen érdemes megnézni rövidfilmjeit), hiszen amikor Szabó István Mephistója Oscar-díjas lett, akkor a rendező mögött már nagyszerű életmű állt, mi több, egy évvel korábban már eljutott a jelölésig a Bizalommal. Nemes Jeles László ráadásul egy olyan filmmel tudta elnyerni a világ elismerését, amelynek témája nemcsak önmagában megdöbbentő, hanem bizonyos fokig „borotvaélen táncoló” is, hiszen a holokausztról már számos híres film készült, de nem csupán azzal tudott újat mondani, hogy a haláltáborok legszörnyübb közegébe, a gázkamrák körüli „folyamatos üzembe” engedett betekintést, hanem azzal is, hogy szembesíti a nézőket az ember ember általi lealjasításának végső stádiumával, amelyben mégis akadnak, akik megpróbálnak a maguk módján emberek maradni. Tette mindezt úgy, hogy kerülte a holokauszt- és lágerfilmek valamennyi kliséjét, mindenekelőtt a vizuális erőszakét, az arcok totális meztelenre vetkőztetésével, a szünni nem akaró hangháttérrel, a színészi játék eddig ismeretlen dimenzióival azonban elérte, hogy a néző az események közepén érezze magát és maga is választásra kényszerüljön. Ritkán élhetünk át ennyire totális filmélményt, amely az alkotók végletegig vitt egymásra hangoltságának is eredménye: Clara Royer társforgatókönyvíró, Erdély Mátyás operatőr, Zányi Tamás hangmérnök, Röhrig Géza, a film főszereplője, Rajk László díszlettervező és Melis László, a hangképben bravúrosan elrejtett „kísérőzene” szerzője együtt lélegeznek a rendezővel...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.