Szerző: M. Révész Zsuzsa
2016.02.21.
„Játszom. Színes papírdarabokból készítek egy képet, a mintát megrajzoltam, a darabokat kivágtam, már csak rá kell ragasztani a kartonra. Büszke vagyok magamra, tetszik a művem…Az ajtóban megjelenik anyám, s mint egy fúria rám rivall, hogy micsoda haszontalanságokra pazarlom az időmet…Az arca eltorzult a dühtől, a szemei szikrát szórnak, s én nem értem, mit követtem el. Szégyellem magam, félek, legszívesebben a föld alá süllyednék. Fáj. Egyedül vagyok…”„Beszélgetünk. Anya és én, kettesben. Olyan jó beszélgetni vele, okos, megértő, figyel rám. Megdicséri a rajzomat.” (részletek egy pszichológiai tanácsadás szövegéből, középkorú nő emlékei a gyerekkoráról)„Amikor még gyermek volt a gyermek…"Az ambivalens kötődésben élő, vagy inkább függő gyermek sosem tudhatja, hogy az anyjával való következő érintkezéskor mi vár rá: elfogadás vagy elutasítás. S mindennek az okát sem érti, hisz valójában nincs, vagy minimális az összefüggés saját viselkedése, s az anya erre adott reakciója között, mert ez sokkal inkább függ a az anya aktuális érzelmi állapotától, semmint a gyerek cselekedeteitől. De hogy „túléljen”, azaz a kapcsolatban maradhasson, magára vonatkoztatja az okot, hisz ez az egyetlen esély, - valójában az esély illúziója - hogy befolyása legyen a kimenetelre.
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.