Szerző: Bősz Anett
2016.02.13.
Csak az esőcseppek hallatszottak az órák óta szakadatlanul szakadó esőben. Akinek már átázott a cipője, vagy nagyon mennie kellett, az is csak úgy osont - nehogy megzavarja azt az áldott pillanatot. Egy férfit lábujjhegyen láttam átlépni az egyre csak hízó pocsolyát, az orrom előtt. Egy másik olyan halkan telefonált, hogy csak a szája mozgásából látszott: már nem arra vár, hogy a másik fölvegye a telefon. Arra az öt percre, amely végérvényesen bizonyította be, hogy ez a tüntetés más, mint a többi, elnémult az is, akit valami már szólított, és elindult, egyeztetett vagy a szeretteit hívta.
Mintha nem csak a csöndre, de a mozdulatlanságra is felesküdtünk volna arra a 300 másodpercre. Ígéretet tettünk egymásnak, és mindenki tartotta a szavát. Megyeszékhelynyi ember közt köttetett a szóbeli egyezség, és mindannyian megláttuk benne saját felelősségünk súlyát. Nem mozdult szinte senki, csak az oktatási rendszerünket is sirató felhők. Kopogtak a cseppek az esernyők ponyváin, a szerencsésebbeknek gördültek még a vízhatlan kabátujján, akinek már átázott, tűrte.
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.