Szerző: Ceglédi Zoltán
2016.01.20.
A munkám miatt elég sokat utazom taxival, privát okból viszont talán évente 3-4 alkalommal. A fix, magasabb ár bevezetése óta kétszer is meggondolom, hogy taxit hívjak, vagy inkább megvárjam az éjszakai BKV-járatot, esetleg legyalogoljam a távot. Taxizni ugyanis drága játék Budapesten. Ha viszont egy tévé vagy rádió biztos akar lenni abban, hogy időben odaér a vendég műsorkezdésre, azt úgy biztosítja, hogy taxit küld értünk, szereplőkért. Ha meg már ott ülök mellette, gyakran beszélgetek is a sofőrrel.
Az első és legfontosabb dolog, amit az elmúlt években megtanultam, talán az, hogy százból uszkve kilencvenkilenc taxisofőr egyáltalán nem taxisnak készült. Hihetetlenül színes, riportkönyvbe kínálkozó sorsok csokrát szedtem már össze ezekkel a miniinterjúkkal. Nincs két ugyanolyan taxis. Van köztük egykori akusztikai szakember, van, aki közelharcot oktatott rendőröknek (innentől bármi kritikát fogalmazok meg a taxisokkal kapcsolatban, jelezném, hogy rá természetesen nem vonatkozik), van korábbi reptéri szakszervezeti vezető és volt fizetőpincér. Van olyan, aki egy nemzetközi piacra dolgozó bútorgyár vezetője volt, és egy bedőlt, a vállalkozást is magával rántó ázsiai üzlet után a céges flottából egyetlen Mercit tudott kimenteni. Felrakta rá a taxilámpát, és beült taxizni. Az autó és a sofőr is mindig makulátlan, tiszta, sőt. Volt, hogy meglátta az egyik kollégát, aki valami rossz madzaggal kötötte meg a nadrágját, és inkább vett neki egy övet, de „nézzen már ki rendesen”.
Van aztán olyan is, aki intézeti gyerek, majd drogos csöves volt, kallódott, nem ment neki az élet – a taxizás lett az utolsó szalmaszál, az egyetlen felkapaszkodási lehetőség, amelyet megmarkolva most el tudja tartani magát, és fizetni a gyerektartást. De azért ha egy klasszikus metálszám megy a rádióban, nem nyom rá a gombra, kiáll inkább ördögvillázni...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.