KÖVÉR LÁSZLÓ ÉS "A MAGYAR KULTÚRA GÉNHIBÁI"

MAGYAR NARANCS ONLINE - PUBLICISZTIKA
Szerző: Tamás Gáspár Miklós
2016.01.21.

Rögtön meg kell mondani, hogy Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyűlés elnökének a pártkongresszusi beszéde és híres sajtónyilatkozata – szemben az egyszerűsítő, többnyire szatirikus bírálatokkal – szerintem nem egyszerű reakciós ostobaság, sőt: érzéseinek egy része indokolt vagy legalábbis érthető. Az pedig, hogy érzéseit és benyomásait ő maga szerintem tévesen elemzi és értelmezi, nemcsak az ő vétsége. Végtére is Kövér nem teoretikus gondolkodó, nem lehet zokon venni tőle, hogy nagyjából adottnak veszi, amit az újságban (mindenekelőtt a liberális újságban) olvas – és ebből a matériából próbál valami összefüggő képet alkotni magának arról, amiről azt képzeli, hogy körülötte folyik. Ezt veti össze az előítéleteivel, szebben mondva: elveivel. És elrémül.
Erre van is némi oka.

Amikor őszintén számot vet avval, amit tudni vél, ijedten veszi észre a hanyatlás jeleit. Ebben igaza van, bőséggel akadnak ilyen jelek. Nem tagadható, hogy a jelenkori politikát – a múlthoz, akár a közelmúlthoz viszonyítva és arányítva – senkik (olykor a valakiknél jobb szándékú senkik) irányítják. Az se tagadható, hogy az internetre csábult, fogyatkozó számú szövegfogyasztók előtt magukat illegető, egyre kommerszebb, gyorsan butuló jelenkori írástudók összteljesítménye szánalmas: nem olvasó írók írnak nem olvasó olvasóknak.
Mint a középkor elején, a Græca sunt, non leguntur korában, amikor pár kolostorban élte túl a műveltség a nehéz időket, amikor a betűvetés művészete meg a latin nyelv és grammatika ismerete pár ezer emberre korlátozódott, és száz mérföldet kellett gyalogolni, hogy valaki megtekinthesse valamelyik klasszikus mű kéziratát, és egy-egy kódex, egy-egy tekercs papirusz, egy-egy ív pergamen olyan ritka és egyedi volt, mint valamely szobor – most is él a műveltség pár egyetemi campuson, pár radikális enklávéban (sőt: akad példa veszetten túlzó erudícióra), de erről a nagyközönség kevesebbet tud (bár elvileg tudhatna), mint bármikor a reneszánsz óta.

Kövér – s korunk sok más áldozata – érzi ezt meg sok egyebet a dekadencia tünetei közül, de hát nem feszélyezetlenül kívülálló glosszátoruk, hanem a hanyatló időszak részese és balekja.

Ebben sajnos segítségére van a perifériás kelet-európai kultúrák, különösen a magyar hagyomány néhány sajátossága. Ehhez adódnak a konzervatív világlátás bizonyos tulajdonságai.

Kövérnek mint magyar konzervatívnak az a legnagyobb fájdalma, hogy olyan gondolatokkal és érzületekkel kell találkoznia, amelyek neki természetellenesnek tetszenek. Hannah Arendt találó megállapítása, hogy a konzervatizmus a legfiatalabb modern világnézet, alapvetően reakció a francia forradalomra – nem annyira doktrína vagy dogma, mint amennyire a szekuláris/egalitárius modernség kritikája; mindig polemikus; alkatából következően nem javasolhat újat; ellenfele a konstrukciónak és a „világtervnek”: a racionális utópiának. Némileg ellentmond egymásnak az ésszel kapcsolatos szkepszis (amely gyakran historizmusba hajlik át) és az a tendencia, hogy – szemben a ráció historizálásával – a konzervatívok naturalizálják a hagyományt, bár nem mindannyian. A konzervatizmus nem más, mint a liberalizmus és a szocializmus – gyakran szellemes és meggyőző, még gyakrabban búbánatos – ellenzése. A józan ész, a tradíció, a valóságismeret, a természetesség, a tapasztalat, a gyakorlati eszélyesség jegyében.

ITT OLVASHATÓ