ELŐSZILVESZTERI BESZÉD

A SZAVAZATOK EREJÉVEL...
Szerző: Tunyogi László
2016-01.01.

Kedveseim!

Ma este a vietnami tömegközlekedésről szeretnék mesélni nektek. Meg a jegesmedvékről, hacsak ki nem futok fél órából. A terepet ismerők máris zúgolódhatnak, Vietnamban nincs is tömegközlekedés, a nincsről mesélni se van mit. No de: ahol tömeg van, tízmillió ember egy nagyvárosban, ott közlekedni is kell, nem igaz? Ha pedig nincs pénz se metróra, se villamosra, vagy buszokra – márpedig nincsen nekik - akkor marad a motorbicikli. Korábban a bringa.

Amúgy pedig – ezt önvédelemből villantom elétek - az elbeszélő én mindig magából szíveskedik kiindulni, így kalandozik a fikció erdejében, így van ez Cervantes óta, csak, hogy hozzám illő szerénységgel jelöljem ki a mesemondó gondolat-szabadságának határait. De, hogy a tárgyra térjek, mint ilyen lidérces messziből jött fenség, figyelem a közlekedést mondjuk Hanoiban, és, vigyázó tekintetemet, na, na, mire vetem, hát persze, hogy a hazámra, mintha államférfi, mondanám pökhendin. Ezek a milliónyi robogók ugyanis látszólag szabálytalanul nyüzsögnek, négymillió motorbicikli egymás hegyén-hátán, egész családok ülnek egyetlen robogón, közben sms - eznek, telefonálnak, milliméterekre vannak egymástól, mégse ütik el a másikat, és azon az úton mindent lehet, visszafordulni, jobbra-balra kanyarodni, és hagyják, türelmesek, persze, dudálnak folyton, de nem idegességükben, hanem, hogy a másik figyeljen, mert ők jönnek, és ki fogják kerülni, és akkor a másik figyel, miközben – mondom – sms - ezik, szoptat, vagy éppen egy hűtőszekrényt fuvaroz.

Hogy hol itt a furfang? Mi szül itt rendet?– ezt kérdezem magamtól. Hogy ők miért, és mi miért nem? Miért elképzelhetetlen itthon ez a türelmes szenvedés, ez a káosz, aminek mégis minden pillanata egyszerre mutatja a benne élők méltóságát, a többiek szándékának megértését és elfogadását?

ITT OLVASHATÓ