CINKOS, AKI NÉMA

OSZTÁLYFŐNÖKÖK ORSZÁGOS EGYESÜLETE (OFOE) BLOG
Szerző: Sulyok Blanka
2016.01.24.

Akik egy ideje figyelemmel kísérik az oktatásban zajló eseményeket, ilyen-olyan formában ezerszer végighallgatták/olvasták már az unalomig ismételt mantrákat. Szerintem ezeket a kulcsszavakat egy átlagosan tájékozott polgár a legmélyebb álmából felébresztve is tudná sorolni: túl sok adminisztráció, korszerűtlen és szakmaiatlan tantervek, túlterhelt, boldogtalan gyerekek és iskolai dolgozók, irreális óraszámok, erőszakosan befagyasztott tankönyvpiac, omladozó épületek, személytelen, erőszakos központosítás, szemfényvesztő portfóliók, kiszámíthatatlanság, romló eredmények, feszült légkör. Amit kihagytam, az Olvasó gondolatban majd úgyis hozzáteszi, hiszen ezek a kritikák lassan úgy beépülnek a köztudatba, mint a Nemzeti dal refrénje. Ki ne tudná, hogy folytatódik? „A magyarok istenére esküszünk…” Aztán valahogy mégis. Rabok leszünk.

„Maradj tövisnek bőr alatt/ ha bírod még, magyar/ légy viszkető seb, mit a kéz/ álmában is vakar” – írja Szó című versében Kiss Judit Ágnes költő és középiskolai magyartanár, aki elsők között osztotta meg a miskolciak levelét is. Azt hiszem, sokan választották az elmúlt időszakban a kiskapukat. A személyes, tantermi jelenlét még mindig erősebb, mint ezer kartoték-adat millió táblázata. Búvó patakként is át lehet adni a diákoknak azt, aminek mintha a jelenlegi oktatáspolitika szándékosan ellen tartana – elsősorban az emberségre gondolok itt. És a bátorságra, az egyenes gerincre, a szolidaritásra, a vélemény vállalására, más véleményének a tiszteletben tartására, az önálló gondolkodás képességére. Demokráciára. És ez nem tantermi politizálást jelent, és még csak véletlenül sem erkölcsi prédikációkat. Hanem olyasmit, hogy emberként tekintünk a diákokra, úgy bánunk velük, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Hogy figyelembe vesszük életkorukat, élethelyzetüket, tehetségüket, gyengeségüket, egyéniségüket. (Ami igencsak embert próbáló feladat a jelenlegi óraszámok és feltételek mellett. Hosszú távon a dolog a legjobb indulattal sem tartható, ez az, ami engem a leginkább aggaszt.) „De itt van szükség rád nagyon/ Sötétben lenni fény/ Hogy felemeld, ki megrogyott/ És bátorítsd, ki fél” – szól a Szózat-parafrázis egy másik versszaka. Hiszen megnyomorított, megfélemlített gyerekek micsoda kegyetlenségekre képesek a náluknál gyengébb, sebezhetőbb osztálytársaikkal szemben! Ugye mindenki látott már ilyet? Szóval, ha nap mint nap legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint bánunk tanítványainkkal, az mindenképpen „ér valamit” – de vajon elég-e ahhoz, hogy nyugodtan nézzünk tükörbe?

ITT OLVASHATÓ