Szerző: Hamvay Péter
2015.12.30.
A harmadik Orbán-kormány idei kultúrpolitikai teljesítménye nem sokban tér el az előző négy évétől. A fontos és kevésbé fontos intézmények élén a társutas értelmiség tagjai állnak, ők kapják az újabb és újabb díjakat, ők részesülnek az állami támogatások legnagyobb szeletéből, amit persze megkönnyít, hogy többségében ők ülnek a pénzosztó kuratóriumokban is. (Aki nem tartozik közéjük, de pozícióban maradt, annak mozgásterét nemcsak a körülmények, hanem az öncenzúra is szűkre szabja.) Ahogyan növeli a kormány néhány kiemelt projekt költségvetését (Operaház, Liget Budapest, kastélyprogram) és a társutasok emblematikus szervezetének, a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) a „kultúrstratégiai szerepét”, úgy gyengíti a „másként gondolkodókat” (NER-es szitokszóval: alternatívokat). Utóbbiak intézményi háttere gyakorlatilag megszűnt, támogatásaik a vegetálásra elegendők. És láthatóan belefáradtak az öt éve tartó megalázó játékba; szomorú példa volt erre, hogy amikor a független színházak idén is csökkenő támogatását ezúttal szakmai alapon igyekeztek elosztani a kurátorok, már a független társulatok is egymás, illetve saját kurátoraik torkának estek néhány millióért.
Az, hogy az NKA nem írta ki év végén a művészeti és irodalmi folyóiratok hároméves támogatási pályázatát, azt mutatja, hogy még nem döntötték el, mennyire hagyják meg a rendszerkritikus értelmiség utolsó, szerény hatású és szerény megélhetést biztosító bástyáit. Valószínűleg nem lesz látványos leszámolás, csak egy kicsit mindig tovább szorítanak a hurkon; elvégre az őrségváltás lezajlott, a NER kulturális struktúrája konszolidálódik. Mi sem mutatja jobban, mint hogy a színidirektor-kinevezések – amelyek a korábbi években a kulturkampf legforróbb terepei voltak – Budapesten idén a status quo jegyében zajlottak. Egy érvénytelenített, majd egy másfél évre kiírt, megalázó botrányokkal kísért pályázat után idén – harmadik nekifutásra – simán nyert Eszenyi Enikő a Vígszínházban, még a magyar valóság kényes kérdéseit feszegető előadásokat is, mint amilyen a Revizor vagy a Danton volt, megbocsátották neki. A liberális fészeknek számon tartott Örkény és a Katona élén sem történt változás, míg a Radnótiban a leköszönő igazgató helyett a színház vezető művészének, Kováts Adélnak a megválasztása szakmai döntés volt, és a kontinuitást biztosítja. A fővárosi vezetés ugyan megrettent a Centrál Színház magánosításától, de a teátrumot felépítő és jól működtetető Puskás Tamás igazgató a helyén maradhatott. Ki-kiszólnak ugyan a színpadról, de markáns politikai színházat egyikük sem visz. Persze, ha egy jó barátnak nagyon kellett színház Pesten, megkaphatta, még ha nem is a legjobb falatot; Zalán Jánosnak be kellett érnie a Pesti Magyar Színházzal, amit épp egy éve vezet, kevés látható eredménnyel...
ITT OLVASHATÓ
