Na, ezt aztán ne! Kedves barátaim, társaim a baloldalon (jó intellektusok, fontos emberek, akikre sokan figyelnek), ne szórakozzatok velem. A választókkal pláne ne. Gyurcsány Ferenc elfogadja az egykulcsos adót, Hiller István a kerítésnél nem lát jobb megoldást. Nemcsak az a bajom, hogy az egykulcsos adó növelte a társadalmi különbségeket. Nem is csak az, hogy a kerítések -már ha működnek- csak egyik országból a másikba lökdösik a problémát és a menekülőket, és ha mindenki felállítja a maga szögesdrótját, akkor az utolsó állomáson már csak a tengerbe vagy az Iszlám Állam hóhérainak karjaiba lökhetik őket. (Persze nem működnek, aki a szerb határon nem akart pengét a húsába, az bejött a horváton, és így tovább. Ha meg nem erre jött, nem a kerítés riasztotta el, hanem a kérelmek statáriális, egyéni mérlegelés nélküli elbírálása.)
Gyakorló sportvezetőként és labdarúgó edzőként sokszor szembesülök azzal, hogy a legjobb szándék által vezérelt elvek sem hoznak eredményt, ha nincs hozzá megfelelően átgondolt, logikus, megvalósítási koncepció. A foci szerelmeseként csak üdvözölni tudtam a döntést, hogy a TAO támogatásokon keresztül végre átlátható módon kerül pénz a magyar labdarúgás elég kaotikus rendszerébe.
Sár van, a bakancsom bokáig süllyed benne. Érdekes, nem zavar. Érzem ahogyan a hideg, vizes anyag hozzáér zoknim szárához, befut cipőmbe... már a bőröm is nedves. Lassan, kiemelem lábam a sárból, de csak a következő lépés erejéig. Újra belesüppedek. Talán régebben zavart volna, de most nem. Mintha alkoholos bódulat járná át testem, nehéznek érzem magam, koszosnak, a világ mocska húz a sár mélyére és én hagyom... rezignáltan figyelem süllyedésemet. Szinte jólesik a kellemetlenség, végre élek. Nem véd semmilyen "termék" a kényelmetlenségtől, nem burkolózom a puhába, a melegbe, a lágyba. Nem, otthagytam azt a világot. Persze nem örökre, túl sokan vannak még odaát, akiket szeretek. Értük és miattuk újra és újra visszamegyek, de most, most végre csak ketten vagyunk. Én és a Mindenható. Nem áll közénk semmi. Magam sem tudom mi késztet a hirtelen mozdulatra, de kioldom bakancsomat és a sártól ragadóssá vált zoknimat szinte lerúgom magamról. Magam mögött hagyom ezt is, és végre hidegnek érzem a hideget, csúszósnak a csúszósat, szúrósnak a szúrósat... lassan visszatér belém az élet.
